Igehely: Mt 24:3-14; Kulcsige: Mt 24:13 „De aki mindvégig kitart, az üdvözül.”
Minden embert érdekli a „vég”. C. S. Lewis bölcsen kiemeli a „Fájdalom” című könyvében azt, hogy az ember az egyedüli értelmes lény, aki nem csak hogy az életben ért nehézségek miatt szenved, hanem értelmes lévén, előre felfogja a jövőben bekövetkező halálát, aminek tudata még több szenvedést és rettegést okoz. Mindenki tudja azt, hogy eljön a „vég” és a Biblia sem titkolja ezt a – számunkra fájdalmas – bekövetkező valóságot. A tanítványok zaklatottan kérdezhették Jézustól, hogy mikor következik be a jeruzsálemi templom lerombolása és milyen jelek fogják kísérni Jézus eljövetelét és a világ végét. Jézus válasza mintha csak művészi pontossággal a 2020–as évek szörnyűségeit örökítené meg. Mi folyik a háttérben? Nem tudjuk rá a választ, de a kor, amelyben élünk, kísértetiesen hasonlít arra a leírásra, amit Jézus ad a Mt 24:4–14–ben. Hamis tanítók ezrei bitorolják a gyülekezetek szószékeit, pénzt, hatalmat, egészséget és jólétet ígérve. Holott ez nyilvánvalóan hazugság, mert Jézus kijózanítóan jelzi, hogy az övéit majd nyomorgatni és gyűlölni fogják (9. v.). Háborúk, éhségek, járványok és katasztrófák rettentik majd a föld lakosait. Hamis próféták lépnek színre és nagy sikereket fognak aratni. A hamisság megsokasodik és a szeretet többé nem lesz ismeretes. De Jézus nem a negatívumok sorozatával zárja, hanem a sok sötétség között megcsillogtatja a kicsiny reményt: „De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” Sőt, az evangélium is mindenhova el fog jutni a világon, a gonoszság nem képes megállítani a Kereszt győzelmét. Jézus a hangsúlyt azokra fekteti, akik mindvégig állhatatosak maradnak, akik meghallják az evangéliumot, legyen az akár a föld „határa”. Ez nem csupán vallásos ragaszkodás, hanem őszinte hit és hűség Jézushoz, aki egyedül képes megszabadítani Isten örök haragjától, aki engesztelő áldozat lett érettünk, akiben van a váltságunk és bűnünknek bocsánata. A Benne vetett hit örök üdvösségünk alapja. Eljön a vég halál, vagy Jézus visszatérése által. Mindkettő végállomás, mindkettő kiszállás. Nem is az számít, hogy életünkben melyik következik be, te csak légy hűséges végig Krisztusba vetett hitedben!
Pap Benjámin Roland
Imaáhítat: Imádkozzunk azért, hogy készek legyünk akár áldozatokat is vállalva kitartani a hitben és szolgálatban! – Jel 2:10
Bibliaóra: A tanítványok hűsége – 2Tim 3:1-17 (2Tim 3:14)
Vágyakozás a közösség után
Igehely: 1Thessz 2:17–3:13; Kulcsige: 1Thessz 3:8 „Mert akkor élünk igazán, ha ti szilárdan álltok az Úrban.”
Pál leveleiben egy állandó vonás, hogy kifejezi vágyakozását a közösség iránt. Mindegyikben olvasni, hogy mennyire szeretne találkozni testvéreivel, mennyire vágyik szemtől szembe látni őket. Atyai örömmel és féltéssel kívánkozik ott lenni lelki gyermekei között, hogy bátoríthassa, erősíthesse őket. Vagy csupán azért, hogy velük sírjon, örüljön és részesüljön az áldásban. Ezt mutatja gesztusa is: elküldi Timóteust, hogy legalább hallhasson a thesszalonikaiak felől. Azután pedig nem szűnik meg örülni és hálát adni Istennek, mint akinek valóban egyetlen „öröme és dicsősége” a szentek állhatatossága Krisztusban.
Valahonnan nagyon ismerős számomra ez a páli magatartás, indulat és beszéd. Sokszor tapasztaltam idősebb testvéreimnél. Annyiszor csodáltam, amint odamennek egy rég látott testvérükhöz, egy vendéghez vagy visszajöttek egy gyülekezet meglátogatásából. A könnyes szemekkel elmondott szavak, az öröm a másik lelki jóléte felett, s az öleléssel és „szent csókkal” köszöntése a másiknak, akire mint bajtársukra néztek. Ezek az emberek alig várták, hogy tudjanak egymásról s feltegyék a kérdést, kimondva vagy kimondatlanul: „Hogy állsz testvérem az Úrban? Erős-e a hited, vagy bátorításra szorulsz? Mond, mit tett veled az Úr, hogy bátorodjak én is, mintha velem cselekedte volna!”
A kérdés csupán az: Az újabb generációkban is ott lesz-e ez a vágy a közösség után? Az igazi, valódi lelki közösségvállalás után? Mert egyre inkább arra haladunk, hogy megfordítsuk Pál mondatát: „miután külsőleg, de nem szívünkben, egy rövid időre elszakadtunk tőletek.” S helyette azt éljük, hogy külsőleg nem, de szívűnkben elszakadtunk. Vajon tényleg csak az ébredés idején, vagy az elmúlt generációkban volt lehetséges ez a páli öröm és közösségvállalás a testvérekkel? Bárcsak az elszigetelődő és énközpontú világban a Lélek újra összekötné szíveinket, hogy elmondhassuk: „készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket.”
Zsemlye Alfréd