d.e. A menny kapuja – 1Móz 28:10-22
Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja. (1Móz 28:17)
Jákób csalással szerezte meg az atyai áldást, magára haragítva édesapját és kárvallott testvérét. Sajnálatraméltó ember lett, aki áldások birtokában, de bűnétől, lelkiismeretétől üldözve menekülésre kényszerült. Kőpárnán keresve nyugalmat, megnyílt előtte a menny kapuja, angyalokat látott és az Urat, akitől ígéretet is kapott.
Életünk nehéz és homályos pillanataiban megtörténik, hogy Isten jelenlétét, segítségét távolinak érezzük, ezért menekülünk, kínlódunk. Jó hír: a menny kapuja közelebb van hozzád, mint gondolnád, és alkalmas időben való segítséget kaphatsz ma is.
A menny kapuja ez esetben a kegyelem helye, ahonnan Isten megszólítja a menekülőt, és ígéretet is tesz neki, hogy oltalmazni fogja és áldássá teszi. Isten jóságát tapasztalva, Jákób elkötelezi magát Isten mellett, úgy fizikai, mint lelki területen. Ahhoz viszont, hogy az áldás-rablóból áldás-közvetítő legyen, szükség van Isten átformáló munkájára.
Mit vált ki belőled Isten jelenléte, közelsége? Milyen területen kell formálnia az életedet? (FGy)
d.u. Egyezik-e akaratod az Istenével? – Ézs 30:15-18
Az asszír birodalom terjeszkedése egyre nagyobb nyomást gyakorolt Izráelre és Júdára. A próféta vázolja a menekülési útvonalat: megtérésre és higgadtságra, Istenbe vetett bizalomra van szükség. A vezetők azonban meghozták már a döntést: az északról jövő veszedelmet a délről (Egyiptomtól) kért segítséggel kell elhárítani. Minden benne van a számításban, csak Isten hiányzik. A következmény? Nem az ellenség után, hanem az ellenség elől menekülve kell vágtatni (16. v.). Hiába minden figyelmeztetés: Isten tehetetlen szörnyetegnek (7. v.), az önfejű nép viszont megmentőnek tartja Egyiptomot. Hányszor kell kudarcokkal szembenézni, mert az ember nem akarja megtudni és megszívlelni Isten akaratát? Mi marad az emberi tervekből, a nem Istentől kapott látásokból, elhirtelenkedett lépésekből? Egy szétvert sereg, meg egy árva zászlórúd a halmon (17. v.).
Isten szólt. Hozzád is! Most vár és hallgat. Hallgat, mert bár ítélő Isten, de nem gyönyörködik a bűnös ember vesztén. Vár, hogy megkegyelmezzen viharvert, de megtérő gyermekének. Mondd szívből ma este: „Vihartól tépve, rongyosan, Kétségek közt, elkínzottan, A bűntől űzve, fáradtan, Isten Báránya, ím, jövök” (HH 38). (FGy)
