d.e. Az Ószövetség veleje – Mt 22:34-46
E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták. (Mt 22:40)
Miután korábban Jézus elnémította a farizeusokat és a szadduceusokat, most egy törvénytudó próbálta Őt kísérteni: „Mester! Melyik a nagy parancsolat a törvényben?” (36. v.) Jézus rámutat a lényegre: A legfontosabb szeretni Istent teljes szívből, teljes lélekből és teljes elméből! Aki szereti Istent, betöltötte a törvényt, mert a törvény betöltése szeretet. De itt nem áll meg, hanem azzal folytatja, ami az első parancsolatból ered: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” E két nagy parancsolat képezi az Ószövetség velejét! Aki igazán szereti Istent, az tudja szeretni embertársát is! „Mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?” (1Jn 4:20)
Aztán Jézus is kérdez a farizeusoktól: „Kinek a fia Krisztus?” A válasz: „Dávidé”. „Akkor miért hívja őt Dávid mégis Urának?” A Mester világossá teszi, hogy Krisztus a Dávid leszármazottja, tehát ember, de ugyanakkor Ő az örökké létező Isten. E bölcsesség elnémította hallgatóit. Neked, testvérem, kicsoda Jézus? Szereted Istent, vagy kételkedsz benne? „ Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád.” (HH 67) (SA)
d.u. Adj hálát, ezzel dicsérve Istent! – 2Kor 4:15-18
Az előző versekben Pál apostol arról számol be, hogy a gonosz minden támadása, szorongattatása, és minden fizikai gyengesége ellenére az evangélium ereje megtartja őt. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van.” (7. v.). Abban a korban szokás volt értékes tárgyakat, kincseket olcsó cserépedényekben tartani, épp azért, hogy a kincs ne keltse fel a tolvajok figyelmét. Qumránban 1947-ben egy beduin pásztor által talált cserépkorsók meglepő épségben megőrizték az értékes korai irattekercseket.
Isten kegyelme ránk is bőven kiáradt, és egyre sokasodik, mert ő akarja az emberek megtérését. Hálára késztethet, hogy minket, egyszerű, törékeny embereket beavat a lelki munkába. Nem csüggedünk, ha a külsőnk gyengül, mert ezzel ellentétben a belső emberünk napról napra megújul (17. v). Ha rábízzunk magunkat teljesen az Úr oltalmára, s nem a láthatókra nézünk, hanem az örökkévalókra, egyre jobban megtelik szívünk hálával.
Nem ígérte Isten az öveinek a teljes védelmet betegségek, szenvedések ellen, csak azt, hogy minden nap velünk lesz a próbákban is, míg végül elénk tárul az örök dicsőség.
„Mennybe fel, egyenest, érte jól küzdeni érdemes.” (HH 336) (SA)
