d.e. Átvett korona – 2Sám 12:26-31
Levette királyuk fejéről a koronát, amely egy talentum súlyú aranyból készült, és drágakövekkel volt kirakva, és Dávid a saját fejére helyezte azt. A városból is igen sok zsákmányt vitt el. (2Sám 12:30)
Dávid király az Úr Jézus előképe az Ószövetségben, aki nagyon sokat harcolt a királyság szabadságáért és a kiterjesztéséért. Ebben az igeszakaszban épp egy ilyen koronafoglalás van megörökítve, amikor Dávid király az ammoni Rabba városára terjeszti ki uralmát.
Legalább három bátorító üzenet fedezhető fel a történetben. Az első, hogy a Király harcol az ellenségei ellen. Ezt a harcot ő vezeti, amelyet látva a nép felbátorodhat. Amit Mózes mond Izráelnek a Vörös tengernél, érvényes minden lelki hadviselésre nézve: „Az ÚR harcol értetek,” (2Móz 14:14). A második, hogy a Király győz a harcban. Igen, a mi Királyunk mindig győz, mert ő „hatalmas a harcban” (Zsolt 24:8). A Királyok Királya legyőzte a mi legerősebb ellenségünket is, a Sátánt, ezért övé a győzelem dicsősége (Kol 2:15). A harmadik, hogy a Király uralkodik, ahogy az énekünk mondja: „Ő az Úr, Ő az Úr! A halálból feltámadt, és Ő az Úr!” Tanúsítsunk teljes engedelmességet Jézus iránt, hogy terjedjen az ő uralma!
A Győztes vagy a Vesztes oldalán harcolsz? Győzedelmes életet élsz? Uralkodik-e már feletted teljesen Jézus Krisztus? (Dézsi István)
d.u. Isten kérdései és Jób válasza – Jób 40:1-5 (39: 34-38)
Nevetséges és nagyon reménytelen vállalkozás, ha valaki megpróbálja kérdőre vonni vagy kioktatni a mindenható Istent. Jób szenvedése közepette megpróbálta ezt (13:22). Ez velünk is megtörténhet, amikor valami nagyon kellemetlen dolog történik velünk, amit kihagytunk a számításból. De milyen jó, amikor Isten kegyelmesen kijózanít, és a helyünkre tesz minket ilyenkor.
Vitathatatlan, hogy Jób igaz, feddhetetlen és bűngyűlölő volt. Ezért Isten bánásmódját vele szemben igazságtalannak tartotta. Istennek le kellett lepleznie Jób önigazultságát, mert perlekedése akadékoskodás volt a Mindenható szemében. Ezt kérdezte Jóbtól: „Semmivé akarod tenni az én igazságomat?”. Mit válaszolhatott volna bölcsebbet, mint hogy „könnyelmű voltam”. A „terápia” végére Jób nagy felismerésre jut: „Tudom, hogy mindent megtehetsz” (42:2a). Sőt, már nem is akarja Istent kioktatni, hanem azt mondja: „Én kérdezlek, te pedig oktass engem!” (42:4b).
Nem mindegy, mit gondolunk önmagunkról, nehogy önigazultságunk felingerelje Istent. Ha alázatosan meghajlunk Isten előtt, a megpróbáltatásból könnyebben kikerülünk. (Dézsi István)
