Igehely: Zsolt 27:1-7; Kulcsige: 27:1 „Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?”
Dávid, az Isten szíve szerinti férfi, trónra lépése előtt, meg azután is szembesült olyan helyzetekkel, ahol csak Istenben bízhatott. Elég arra gondolnunk, hogyan menekült Saul vagy Absolon elől. Nincs azonban ez másként Isten mai gyermekeivel sem, mivel emberi természetünk folytán, jó dolgunkban hajlamosak vagyunk lazábbra venni a hívő életet. Jellemünk formálása érdekében az Úr mindannyiunk életében enged meg olyan utakat, ahol menthetetlenül Rá vagyunk utalva. Gondolhatunk itt betegségre, anyagi nehézségre, megkísértett állapotra, halálesetre, csalódásokra. Mit tanulhatunk Dávidtól?
Ha az Úr tölti be életünket, Ő a világosságunk, nincs félnivalónk. Világunkat leuralja a félelem: a jövőtől, a múlttól, az emberektől, a próbáktól. Az Úr, Aki mindenek Ura, be akarja tölteni életünket. Ha Ő életünk kizárólagos Királya, erőt ad legyőzni félelmeinket, szembenézni az élet harcaival.
A zsoltár tanulsága az is, hogy a sötétség kiveti a világosságot. Dávidnak, Isten emberének szembe kellett néznie a gonoszok támadásával. Ne tápláljunk hiú reményeket! Ha egyenes hívő emberek akarunk maradni, ezt nem fogja mindenki díjazni. De értékeli a Mindenható. Ezért érdemes minden helyzetben Hozzá ragaszkodni. A folyamatosan Istenben bízó ember vágyik a Vele való közösségre, s a testvéri közösségre, vágyik Isten háza után. Ezért megkérdőjelezhető azok hite, akik heteken keresztül nem látogatják a testvéri közösséget, de amikor megbetegednek, egyből kérik az addig elhanyagolt vagy becsmérelt közösség imáját. Bárcsak válna az ilyen nyomorúság a kitartó Krisztuskövetés forrásává! Aki ugyanis állhatatosan követi az Urat, naponként keresi az Ő arcát, az számíthat Rá a legnagyobb veszedelemben, a legnagyobb ellenséggel szemben is. Pál apostol így ír: „Mint utolsó ellenség, töröltetik el a halál.” (1Kor 15:26) Vele bizalmunk van az ítélet napjához! Hála Neki!
Milyen helyzetben tapasztaltad meg segítségét? Most érzed-e ráutaltságodat? Adott esetben mi az akadálya az Ő arcában való gyönyörködésnek?
Vékás Benjámin
Imádkozzunk, hogy az Úr legyen bizalmunk egyedüli forrása! – Jer 17:7-8
Legyünk hittel teljes keresztyének! – Zak 4:1-14 (Zak 4:6b)
Péter tanítványsága
Igehely: Mk 8:27-38
Művészeti iskolában tanítok. Néhai kollégám elismert szakember hírében állt, a hangjában nem kis büszkeséggel újságolta, hogy Milánóban tanult énekelni, Pavarottival együtt. Sokat jelentett neki néhai iskolája, volt tanárai és kollégái. Mennyivel nagyobb kiváltság az, hogy nemcsak Pétert, de minket is elhívott Krisztus, hogy tanítványai legyünk! Nem egy formális, intézményi keretek közt zajló, néhányórás oktatásra, hanem életközösségre hív. A tanítványság életközösséget jelent. Célja nem más, minthogy a tanítványok szemlélete, életmódja, természete krisztusivá váljon, látva a Mester szolgálatát, mindennapi életét, csodáit. Hallották imáit, látták, hogyan viszonyul barátaihoz, ellenségeihez, a sokasághoz. Velünk is az a célja, hogy a Vele való közösségben, Őt szemlélve átformálja életünket az Ő képére.
Ennek a formálódásnak egyik fontos állomása az, hogy tisztázzuk, kit követünk. Ezért kérdez rá tanítványaira, teszi személyessé a kérdést. Örök életünk szempontjából nem sokat jelent, ha tudjuk, kinek mondják Őt az emberek. A kérdés az: te és én kinek vallom Őt? Nemcsak szájjal, hanem gondolataimmal, tetteimmel, időbeosztásommal. Ha Krisztus, a Felkent az életemben él, ez meglátszik mindennapjaimban.
Miután tisztázza identitását, Krisztus beszélni kezd tanítványainak földre jövetelének céljáról. Elmondja: azért jött, hogy szenvedjen, meghaljon, feltámadjon értünk. Péter reakciójára adott válasza rámutat, hogy Krisztus célja nem kevesebb, mint gondolkodásunk átformálása. Gondolataink határozzák meg tetteinket. Krisztust csak krisztusi gondolkodással lehet követni. Megfertőzött értelmünket, csak az Ige fürdője moshatja át, és tehet önfeláldozó, önmegtagadó tanítványokká.
A sokasághoz fordulva az Úr Jézus megfogalmazza követésének lényegét: életünk, akaratunk feladása Krisztusért, hátsó szándék nélkül, azzal a meggyőződéssel, hogy a hívők önmegtagadását Isten értékeli. Talán az evangélium legnagyobb ellensége a krisztusi köntösbe öltöztetett önmegvalósítás, az ÉN imádata. Hála Istennek, a Lélek által lehet krisztusi életet élni!
Vékás Benjámin
Új hozzászólás