2017. április 16., vasárnap

DÉLELŐTT | 
A kő el van hengerítve 

– Mk 16:1-13

Máriáék adósnak érezték magukat az Úr Jézussal szemben. Amit pénteken elmulasztottak a szombat beállta miatt, most megragadták az első lehetőséget arra, hogy a kenet, amit odaszántak, az Úr testére kerüljön. Az asszonyok részéről a lelkesedés nagy volt. A bátorságuk is. Hiszen nem volt ajánlatos, hogy korán reggel a temetőbe menjenek, minden védelem nélkül. Na, de a szeretet, az legyőzi a félelmet! Kár, hogy nem sokan tapasztalják ezt az igazságot! Tervüket két dolog akadályozta: a szombat (a törvény) és a kő. A többiről nem volt tudomásuk: hogy a követ lepecsételték, és hogy katonák őrizték a sírt. Jó is sokszor nem tudni a nehéz dolgok sokaságát, mert lehet, hogy akkor az ember el se indulna tenni valamit Krisztusért.
Na, de itt van egy tanulságos helyzet. Az asszonyok pontosan tudták, hogy hol van a sír. (Ma nem tudjuk!) A szabályt, amit be kellett tartani, betartották: az akkor még elrendelt szombatot. Gondolom, életük leghosszabb napja volt az a szombat. A kőről majd gondoskodott az Úr. Tehát, az ember tegye meg azt, amit neki tennie kell, és az Úr nem marad adós. A sírkőnél nagyobb akadályokat tett el az Úr az útból, de azokról többnyire megfeledkeztek, vagy egyszerűen nem látták Istent képesnek az újabb megoldásra. Nem annyira az elhengerített kövön csodálkoztak az asszonyok,  sokkal inkább az üres síron. Szerettem volna látni az arcukat!
Foglalkoztat az is, hogy tapasztalatuk nyomán vajon mit változott az életük? Milyen bizonyságot tettek, miután visszatértek otthonukba, baráti körükbe, rokonaik közé? Lehet-e hallgatni arról, amit láttak és hallottak az angyaloktól? Elég-e ma egy feltámadási ünnep ahhoz, hogy lázba hozza a gyülekezeteket, és élő hitre jussanak azok, akik még nem hisznek?  
Húsvét ünnepe előtt elmentem az egyik bevásárlóközpontba. Az egyik polcon nagyméretű csoki nyuszit láttam, 2 lejért darabját. Ez igen – gondolom – ennyi pénzért nem szabad itt hagyni az árut! Azonnal döntöttem: egy dobozzal veszek (5o darabot!). Már a hónom alatt volt a doboz, amikor jött egy gondolat: Na, de mit fogok csinálni ennyivel? Hát elosztogatom a gyermekeknek! De fognak örülni neki! Na de hát, nem azt fogják gondolni, hogy csoki nyusziból áll a feltámadás ünnepe? De igen. Az Úr őrizzen attól, hogy ilyen ártatlan módon csapjam be ezeket a kicsinyeket! Gyorsan visszatettem a dobozt: egy kis meggondolás után már ingyen se kellett volna!

Dániel Zalán

Imaáhítat: 

Imádkozzunk, hogy soha ne feledkezzünk meg az Úr Jézus feltámadásáról! – 2Tim 2:8

Bibliaóra: 

Találkozás a feltámadt Jézussal – Mt 28:1-20 (Aranymondás: Jn 14:6)

DÉLUTÁN | 

Gerjedező tanítványok

– Lk 24:13-35

A jeruzsálemi tragikus eseményeket követően szomorúan vágott neki ez a két tanítvány a két és fél órás gyalogútnak. Ha köntös helyett megtépázott lelküket viselték volna, nagyon riasztóan hatottak volna. Ezzel a történettel kapcsolatosan mindig foglalkoztatott két kérdés: 1. Miért nem említi a Szentírás a két tanítvány nevét? Talán akkoriban mindenki tudta, melyik az a két tanítvány, aki Emmausban lakik. Vagy pedig annyira általánosítható volt, hogy bármelyik két tanítvány lehetett volna. 2. Miért nem ölelte máris magához őket a Megváltó? Hiszen ha ott helyben megnyílnak a szemeik, nem teszik meg feleslegesen a kétszer 11 kilométernyi utat, és legalább öt órával lerövidült volna a Krisztus-nélküli gyötrelmük.
Néhány lehetséges válasz:
a. Jézusnak a feltámadás után is volt ideje az Ő tanítványaira. Bár az események nagyon felpörögtek és a Megváltóra sok feladat várt még a mennybemenetel előtt, mégis ugyanolyan türelemmel bánt tanítványaival, mint feltámadása előtt. Nem akarta éretlenül leszakítani a gyümölcsöt. Hitre segíteni valakit ma sem könnyű feladat. Van úgy, hogy sok-sok kilométert kell megtennünk valakivel, vagy éjszakába nyúló beszélgetéseket kell folytatnunk, míg hitre jut. Ha több időt szentelnénk a bemerítés előtti felkészítésre, alaposabb tagok épülnének be a gyülekezeteinkbe. Kérdd az Urat, mutasson meg két embert, akik mellé kellene szegődnöd ebben az évben!
b. A szívűket kellett előbb meggyógyítani, mint a szemüket. Az Úr nem akarta, hogy megnyíljon a szemük, mielőtt meggyógyult volna a szívűk! Egyszerűen rest szívűeknek nevezte őket. Rest az, aki nem veszi a fáradtságot, és elvárja, hogy minden az ölébe hulljon. Milyen szomorú, amikor a tanítvány restül bánik a hitével: egy kis vasárnapi gyorsétel a „gyüli”-ben, a hétköznapok pedig valahogy eltelnek. Mások pedig szeretnének látványos szemfelnyitó találkozásokat az Úrral, és nem törekednek a szívgyógyító bűnbánó és bűnvalló megtérésre. Saulnak is azután nyílt meg a szeme, miután a szíve helyre került.
c. Ha már hevül a szív… Milyen hamar ki tud hűlni a tanítvány szíve! Ismerek olyan embereket, akik valamikor tüzes bizonyságtevők voltak. Egy lassú távolodás folyamata, vagy bűnös döntés miatt már nem hevül a szívük az Úrért. Néha azon kapom magam is, hogy az Ige olvasása vagy hallgatása nem hevíti a szívem. Engedd közel magadhoz az Urat és az Ő Igéjét, hogy hevüljön a szíved!

Kovács Barna

 Napi áhítat

Igehely: Mt 22:41–46; Kulcsige: Mt 22:45 „Ha tehát Dávid Urának nevezi őt, miképpen lehet a fia?”

Miután Jézus választ adott a farizeusok kísértő kérdésére, most ő kérdez valamit tőlük. Nem azért, mert vissza akar vágni, hanem azt szeretné elérni, hogy a szemük megnyíljon az Isten Fia előtt, hogy elismerjék, hogy ő a régóta várt Messiás. A teljes Ószövetség tele van ígéretekkel a Messiásról, ezért az írástudók és farizeusok sok mindent tudtak róla: hol fog születni (Mt 2:5), kitől származik.