2017. január 29., vasárnap

DÉLELŐTT | 
Bőkezű gondoskodás

– Mk 6:30-44

Jézusnak a tanítványaival és az utána vágyakozó sokasággal szembeni gondoskodása páratlan. Miután a tanítványok beszámoltak Jézusnak arról, amit cselekedtek és tanítottak, magával hívja őket a pusztába, hogy pihenjenek.
1. Az Úrral való közösség üdítő hatással van szolgái életére, amit nem érdemes kispórolni. Bármilyen erős legyen valakiben az elhívás és kötelesség tudat, egy kevés pihenésre annak is szüksége van. Amikor az Úr csalogat, visz a pusztába, igaz, hogy ott teljesen kiszolgáltatottá válunk, de gyakran Ő csak ott tud szívünkre beszélni. Országába az út a pusztán át vezet, ami sok ismeretlen dolgot rejt, de ott tapasztalhatjuk meg leginkább áldásokkal teljes gondoskodását.
2. Bőkezűsége nemcsak tanítványaival, hanem az utána vágyakozó sokasággal szemben is megtapasztalható. De ebbe már bevonja övéit és azt, amivel azok rendelkeznek. Emberi elképzeléseinkkel szemben Ő rajtunk keresztül, javaink bevonásával akar gondoskodni azokról, akik utána vágynak. Ez azért tűnik számunkra abszurdnak, mivel mi úgy gondoljuk, hogy amivel mi bírunk, az még nekünk is kevés. Itt is a teljes mértékben való ráhagyatkozás gondolata domborodik ki. Bőkezű gondoskodását olykor önzésünk és áldozatkészségünk hiánya miatt nem láthatjuk. Tapasztalatból tudom, hogy amikor kész voltam lemondani bármiről, amit tőle kaptam, mindig megsokszorozva kaptam azt vissza.
3. Jézus bőkezű gondoskodása a maradékban is megnyilvánul. Amit Isten kezéből veszünk, annak a maradéka túlhaladja a rendelkezésére bocsájtott eredeti mennyiséget. Ez a gondolat, azt az igazságot akarja megértetni velünk, hogy Isten gyermekei nem lehetnek fukarok, de pazarlóak sem. Isten a semmit nem fogja megáldani. Mi képtelenek vagyunk betölteni az emberek szükségleteit, de lehetünk Isten eszközei abban. Forrásaink hamar kimerülnek, de Istené soha. Hívő életünk forrása addig marad friss, amíg készek vagyunk azt megosztani másokkal.
Ahhoz, hogy megtapasztaljuk Jézus bőkezű gondoskodását, engedelmeskednünk kell neki, amikor maga mellé vesz, hogy minél több időt töltsünk vele, lelkünkben felüdülve, azt táplálva. Ha készek vagyunk Jézus kezébe tenni azt, amink van, láncszemek lehetünk csodája kibontakozásában. Isten bőkezűsége, gondoskodása késztessen bennünket józanságra, hogy abból, amit kezéből elvettünk, semmi el ne vesszen.

Kiss Zoltán

DÉLUTÁN | 

József, az álomfejtő

– 1Móz 40:1-23

Mielőtt az Úr felmagasztalta volna Józsefet, egyre mélyebbre vitte őt a megaláztatásban Álmai mind szertefoszlottak. A remélt trón helyett, börtönben sínylődik. „Lábait béklyóba szorították, ő maga vasban járt…” (Zsolt 105:18). De nem kérte számon Istentől, miért bánik vele így. Tudta, hogy élete jó kezekben van, s biztos cél felé halad. Istentől nyert drága hittel vallotta, hogy „Az Úr csodásan működik”, „bölcs terveit megérleli”. „Sorsomat úgy intézed, Amint Te akarod! Bölcs a Te végezésed, Ha áld, ha sújt karod.” (HH. 242.)
Nem változtatott életelvén: Istenhez éppúgy hű maradt, mint eddig. És Isten továbbra is vele volt, hiszen az Ő rabja volt. Nem roskadt önsajnálkozásba, nem lett bezárkózott, hanem „megerősítette magát az ő Istenében”. Szétnézett maga körül, és mindjárt meglátta a szolgálat új lehetőségeit. S a neki adatott kegyelmi ajándékkal igyekezett áldásul lenni cellatársainak. A trónra vezető út a szolgálat útja.
„Miért vagytok szomorú ábrázattal?” – kérdi szeretettel rabtársait, akárcsak a Feltámadott kérdezte az emmausi tanítványokat. Mint friss forrásból derű, vigasz, erő csörgedez belőle; mindenre van ereje Abban, aki őt megerősíti. Közösséget vállal a szenvedőkkel. A nyomorúságban levőknek jól esik, ha észrevesszük őket, s kérdezősködünk felőlük.
Álomfejtésében nem magára hívja fel a figyelmet, hanem Istenre mutat. Bizonyságot tesz róla Egyiptom sötétjében, s evangéliumot hirdet a börtönben: Van Isten, aki kijelenti magát nekünk! Ő az, aki tudatalatti világunk felett is Úr, s ha akarja, álomban ad kijelentést! Nincs más, aki választ tudna adni szíved égető kérdéseire. De nála van vigasz, van szabadulás! „Csak Jézus az, aki segíthet, üdvöt nem ad más, csakis Ő!”
Példa arra is, hogy az igehirdetésben nem szabad kikerülnünk a kemény üzenetet. „Három nap múlva fejedet veszi a fáraó” – mondja a sütőmesternek. Nos, szabad-e, helyes dolog-e halásos beteggel tudatni, hogy napjai meg vannak számlálva? József itt igaz választ ad e kérdésre. A hangsúly azon van, hogy „még három napi kegyelmi időt adott az Úr: használd ki ezt: készülj Istened elé!”
„Ó, drága Jézus, Te vagy a reményünk, Ha Te feloldasz, szabadok vagyunk. Oly sokan most is szabadságra vágynak, Oldd le a bűnük láncait hamar!” (HH. 522)

Borzási Sándor

 Napi áhítat

Igehely: 2Kir 2:1–18; Kulcsige: 2Kir 2:11 „Amikor azután tovább mentek, és beszélgettek, hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe.”

Erre a történetre gyakran úgy szoktunk hivatkozni, mint amikor Illés tüzes szekéren ragadtatik el az Úrhoz. Az ige viszont csak annyit említ, hogy ,,Hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe.” De valóban a tüzes szekér is jelen volt. Elizeus szempontjából jelentős, hogy élete következő nagy krízisében lát újra tüzes szekereket (2Kir 6:17). A tűz jellemzően Isten ítéleteként jelenik meg, az Édenből való kiűzetés óta (tüzes pallos).