Igehely: 2Tim 1:6–10; Kulcsige: 2Tim 1:8 „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által.”
Azt mondják, hogy bármilyen hír csak három napig hír, utána már nem az: megszokottá válik, legyen az jó vagy rossz. A Krisztustól kapott élet ténye is az újdonság erejével hat eleinte. Ránk is, másokra is. Aztán alábbhagy az efeletti öröm, mivel szembe találjuk magunkat különféle kísértésekkel, kudarcokkal, ellenségesen viselkedő emberekkel. Ez fájdalmasan érint bennünket. Szégyellni kezdjük azt, Aki miatt mindez történik velünk, meg másokkal is. Ezek után félénkké válunk, és elnémul a bizonyságtevésünk.
Pál, aki a szabadság evangéliumát hirdette, szinte egyik napról a másikra börtöntöltelékké vált: odalett a szabadsága! Ellenlábasai kárörvendően emlegették, ha szóba került, mint saját tanának csúfos karikatúráját… Ez volt a látszat, de az apostol ezt másként élte meg. Úgy találta, hogy az evangélium ügyét a fogsága nemhogy hátráltatta volna, hanem még inkább előre mozdította. Olyan emberek közelébe került, ahová egyszerű hívőként esélye sem lett volna bejutnia.
Istent nem kell megvédenünk: ő megvédi magát, azért Isten. Tehát legyünk bátrak! Ha megtesszük, amit nekünk kell megtennünk, Isten is megteszi a magáét. Efelől biztosak lehetünk.
Isten adta nekünk az ő erejét mindehhez. Csakis így fog menni a tanúságtételünk a mindennapokban.
Domokos Ernő
Kitartó tanúságtétel
Igehely: ApCsel 5:40–42; Kulcsige: ApCsel 5:42 „És nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként.”
Nem lehetett az evangéliumot minden időben szabadon hirdetni. Ma is vannak helyek, ahol sokan az életüket kockáztatják, vagy az életükkel fizetnek azért, hogy hirdetik az igét.
A Sátán mindent elkövet annak érdekében, hogy elhallgattasson, hogy ne légy bizonyságtevője az Úrnak: (megparancsolták nekik, megverették őket, börtönbe zárták őket, megölték őket). Mindezt azért, hogy a Jézus nevében ne szóljanak. A tanítványok az életüket ajánlották fel, és arról tettek bizonyságot, amit láttak és hallottak. Istennek engedelmeskedtek inkább, mintsem az embereknek. Kitartottak mindvégig a bizonyságtevésben, ezért az Úr napról-napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel (ApCsel 2:47b).
Teszünk-e bizonyságot most, amikor mi még élvezzük a szabadságot? Vagy annyira lefoglalnak a világi dolgok, hogy nincs időnk tanúskodni az Úrról; elhallgattatnak bűneink; számunkra Krisztus nem él, nincs kiről beszélni?!
Mikor tettünk bizonyságot utoljára? Ha szeretjük embertársainkat, és azt akarjuk, hogy megmeneküljenek a kárhozattól, akkor bizonyságot teszünk. A békéltetés szolgálatát ránk bízta az Úr.
Gál Bálint
Új hozzászólás