Igehely: Zsid 12:5–11 Kulcsige: Zsid 12:7 „Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít meg az apja?”
Szíve mélyén, az Édenkertben Istennel megszakadt szeretetkapcsolatra vágyik az ember. Ez a kapcsolat állt helyre Isten és az ember között Krisztusban. Gyermekeként kezeli minden megváltott, neki engedelmes követőjét.
Szüleink javunkat akarták és akarják. Emlékszem a kellemetlen, de hasznos apai fenyítékre, amikor jellemhibáimat akarta kiigazítani édesapám. Egyik alkalommal, öt-hatéves koromban a szomszéd nénit csúfoltam ki. Következett a szeretetteljes, de határozott beszélgetés, majd a fenyíték. Életre szóló lecke volt ez arról, hogy tiszteljem az időseket, az isteni rendet. Társadalmunkban, iskoláinkban is látszik az isteni (adott esetben a szülői, tanári) tekintély figyelmen kívül hagyásának sok káros következménye. Mit is mond az olvasott ige az isteni, bölcs fegyelmezésről? A levél szerzője arra bátorítja az első század zsidókból lett keresztyéneit, hogy ne csüggedjenek el a nemzettársaik, valamint a világi hatóságok részéről elszenvedett üldözések miatt. Emlékezteti őket a salamoni igére: „dorgálását meg ne utáld!” (Péld 3:11/b). Életünk eseményei, próbái nem a véletlen játéka. Urunk személyre szabott, nevelő szándéka áll mögötte. Különös kegyelem, mikor Atyánk egy-egy jól ismert igét aprópénzre vált, aranybetűkkel írja szívünk hústábláira, sokszor egy váratlan esemény nyomán.
Arra is biztatja az üldözött testvériséget: ne feledjék, a fegyelmezés a hozzá tartozásunk jele. Emberi mivoltunknak tetszene, ha Urunk elkényeztetett gyermekként bánna velünk, imáinkra azonnal válaszolna és megadná minden éretlen kérésünket. Akkor fattyak lennénk, nem fiak. Hogyan teremne meg bennünk az igazság békességes gyümölcse? Jellemünk krisztusivá válása többet ér minden pillanatnyi sikernél.
Arra is rámutat az író, hogy Isten nevelő munkájában együtt munkálkodik velünk. Szükséges a mi engedelmességünk is, hogy azzá váljunk, akinek Ő látni akar. Mondjuk az énekíróval: „Minden szerinted legyen, Uram!” (HH 519.) Hogyan tapasztaltuk meg életünkben Urunk formáló munkáját? Hogyan viszonyultunk fegyelmező szeretetéhez? Milyen gyümölcsét látjuk Isten ilyen fajta nevelésének?
Vékás Benjámin
Esedezzünk Istenre figyelő őrállókért, akik mernek figyelmeztetni! – Ez 33:7
A gyülekezet: az igazsághoz ragaszkodók közössége – ApCsel 17:15–34 (ApCsel 17:30)
Engedelmeskedjünk Istennek!
Igehely: Jak 4:4–17 Kulcsige: Jak 4:7 „Engedelmeskedjetek azért Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek.”
„Bizony többet ér az engedelmesség az áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérjénél!” (1Sám 15:22/b) – üzeni az Úr Sámuel próféta által Saul királynak, aki saját kénye-kedve és kívánságai szerint bánt az Úr engedelmességet tesztelő parancsával. Jakab apostol – az Úr Jézus testvére, a jeruzsálemi gyülekezet elöljárója (Jak 1:1, ApCsel 15:13, Gal 1:19) – is világossá teszi a „szórványban élő tizenkét törzsnek” (Jak 1:1), azaz a zsidókból lett hívőknek, hogy a hívő élet próbája a Krisztusnak való engedelmesség. Az engedelmesség harcát pedig általában nem másokkal szemben, hanem saját régi természetünk és kívánságaink ellen kell megvívnunk.
Rámutat az ige arra is, hogy az ember nem a maga ura. Vagy saját bűnös kívánságainak, s ezáltal a világ szellemiségének engedelmeskedik (erre utal a parázna, szövetségszegő kifejezés), vagy megtagadja kívánságait, és a Lélek által engedelmeskedik Istennek. Ez az engedelmesség jelenti az igazi szabadságot. „Krisztus szabadságra szabadított meg, álljatok meg tehát szilárdan, ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.” (Gal 5:1)
E két lelkület a következőképpen foglalható össze: a világ barátsága (mint szellemiség) szemben áll az Istenhez való ragaszkodással. Az előbbi lelkületet nem szükséges felettébb részletezni. Önző, bűnös természetének engedelmeskedő, saját élvezetét kereső, más javát, legfőképp Isten akaratát figyelmen kívül hagyó lelkület ez. Mindannyian ilyenek voltunk, mielőtt a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete megjelent (Tit 3:4), és kegyelméből újjászült bennünket. Lelke által képesít ellenállni az ördögnek és engedelmeskedni Istennek. Kiváltságnak tartjuk a nekünk adott kegyelmet, nem kívánkozunk más helyébe. Készek vagyunk alázattal tisztaságban járni. Testvéreink javát keressük, és anyagi természetű döntéseinket is alárendeljük az Ő akaratának. Ez mindennapos harc, hisz régi természetünk elsőségre törekszik. Lelke által azonban segít a jót nemcsak akarni, hanem tenni is, dicsőségét és egymás javát keresve élni.
Kinek az uralma alatt áll az életünk?
Vékás Benjámin
