2017. december 10., vasárnap

DÉLELŐTT | 
Megmentő reménység

Igehely: Róm 8:18-25; Kulcsige: Róm 8:24 „Mert üdvösségünk reménységre szól. Vi-szont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene re-mélnie?”

A keresztyén élet nemcsak a kezdeti újjászületésből áll, hanem a további napról-napra való járásból. Akik újjászülettek, azokat Isten Lelke vezérli, azok bizonyosak lehetnek az üdvösségben. Azokra vár a dicsőséges jövő, annak ellenére, hogy itt a földön sok nyomorúságon és szenvedésen kell keresztül menniük. E kép bemutatásával Pál apostol hangsúlyozza a hűség fontosságát, valamint bátorít és türelemre int, hogy a szenvedések közepette is tartsunk ki. Pál nem csupán elméleti síkon beszél a szenvedésről, hanem tapasztalatból, hiszen neki nagyon sokat kellett szenvednie az evangéliumért. Pál biztos abban, hogy a jelenkor szenvedései után jön a megígért szabadítás. Ez a tudat élteti a reménységet a hívőkben akkor is, amikor szenvedés éri őket: „mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2 Kor 4:17). A jelen szenvedéseinek nagysága meg sem közelíti az eljövendő dicsőség nagyságát. A teremtett világban is nyilvánvaló a pusztulás, a bomlás, a mulandóság. Mindez az ember bűnének a következménye. Isten gyermekei számára a „dicsőségének szabadsága” a bűntől való teljes felszabadulást jelenti. A szabadság legmagasabb formája nem más, mint Isten szuverenitása és vezetése alatt lenni. Ebben a szabadságban, a megdicsőült testben, Isten gyermekei szabadok lesznek minden visszahúzó erőtől, és tökéletes összhangban lesznek Isten akaratával. Ez a „mi testünk megváltására” fog bekövetkezni. Akkor, amikor testünket Isten megszabadítja a jelenlegi gyengeségeiből, a gonoszságtól és a haláltól.

A 24. versben egy másik fontos aspektust hangsúlyoz Pál, ez a reménység fontossága. Bár a reménység különbözik a hittől, mégis a kettő elválaszthatatlan (1Kor 13:13). A reménység az, amit a megváltás a hívő ember elé helyez, és ilyen módon ösztönzi, hogy hit által azt el is nyerje. Amikor hit által egy ember Isten gyermekévé válik, elnyeri az üdvősséget, amely állandó növekedést igényel. A növekedés egyik mércéje a „békességes tűrés”. Igen, ez a megmentő reménység kell jellemezzen bennünket is, amely a békességes tűréssel együtt vezet eredményhez. Ilyen reménységben érdemes élni a mindennapi életünket, amely nem szégyenít meg. Ebben a reménységben és hitben várjuk az Úr Jézus visszajövetelét, hogy majd vele legyünk az örök dicsőségben, azon a helyen, amelyet előre elkészített az övéi számára. Van ilyen élő, megmentő reménységed?

id. Szűcs Attila

Imaáhítat: 

Könyörögjünk, hogy képesek legyünk a sújtottak terhének hordozására! – Gal 6,2

Bibliaóra: 

A hit következménye lelki érettség – 1Thessz 3:1-13 (Aranymondás: 1Thessz 3:7)

DÉLUTÁN | 

Az új Jeruzsálem ígérete

Igehely: Ézs 62:1-12

Ézs 62. része az előbbi részek témáit folytatja, ahol a világosság, Sion igazságának felfedése, a népek megváltása, a házassági öröm, az elnyomás alóli feloldás és az ország helyreállítása van kiemelve. Az első szakaszban (1-5 v.) az Úr jelenti ki, hogy nem nyugszik, míg Sion nem lesz „ékes korona” és „királyi fejdísz”, vagyis, nem valósul meg benne az Ő királyi uralma. A második szakaszban (6-9. v.) a próféta őrállói szolgálatáról van szó, akinek állhatatosan végeznie kell közbenjáró szolgálatát Jeruzsálemért, és emlékeztetni az Urat az Ő ígéreteire, amíg azok valóra válnak. Végül (10-12. v.) az Úr Szabadítójának jövetele van kihirdetve, akivel új korszak kezdődik. Isten számára olyan drága az Ő népe, hogy nem nyugodhat bele annak romlásába. Helyreállítása fokozatos: előbb, úgy ragyog igazsága, mint hajnalfény, amely növekszik, míg olyan lesz, mint az égő fáklya.

A hívő ember egyik legfontosabb tevékenysége a közbenjáró imádság, amelyet nem végezhet helyette senki. Ezt a szolgálatot az végzi jól, aki rendszeresen, kitartóan és hűségesen végzi azt. Az ige szerint őröket állított Isten a falakra, akiknek feladata, hogy szüntelen imádkozzanak. „Egész nap és egész éjjel nem hallgatnak.” Nem a magukét mondják, hanem emlékeztetik Istent az Ő ígéreteire. Így vonja be Isten az Ő szolgáit abba a szabadító munkába, amelyet Ő végez. Az említett őrök a népért, az országért, a városért imádkoznak, hogy Isten dicsősége felragyogjon rajtuk. Jellegzetességük az állhatatosság, mivel egész nap és egész éjjel nem hallgatnak. Például, gondoljunk itt arra, amikor az amálekiek elleni harcban Mózes fölment egy közeli dombra és imádkozott, amíg Józsué a völgyben harcolt. Amikor elfáradt és abbahagyta, az amálekiek kerekedtek felül! Kiderült, hogy a közbenjáró könyörgést nem lehet abbahagyni. Ezért Áron és Húr két oldalról támogatták Mózest, hogy az imádsága nem szakadjon félbe. Ettől függött a csata kimenetele. Mózes folytatta a könyörgést egész a nap lementéig, míg Józsué megsemmisítő győzelmet aratott az ellenség felett (2Móz 17:8-16). „Mindenkor imádkozni kell, és nem szabad belefáradni” (Lk 18:1).

A Szabadító eljövetelére utat kell készíteni. Ilyen kegyelmes ígéretek hallatán nem maradhatunk tétlenek, hanem válaszunkban mutatkozzanak meg hitünk cselekedetei!

dr. Borzási István

 Napi áhítat

Igehely: 2Thessz 3:1–12; Kulcsige: 2Thessz 3:4 „Bizalmunk van az Úrban irántatok, hogy amit elrendelünk, azt megteszitek, és meg is fogjátok tenni.”

Pál bízott a gyülekezetben, hogy amit kér tőlük, azt meg is fogják tenni. Pálnak való engedelmességükkel az Istennek való engedelmességüket bizonyították. Engedelmességük abban állt, hogy elhatárolódtak a gyülekezetben megjelenő tévtanítástól, és azoktól, akik tétlenül éltek. Abban mutatkozott meg a megbízhatóságuk, hogy ragaszkodtak a Páltól tanultakhoz. Mi elhatárolódunk-e a gyülekezetben megjelenő bűnöktől? Bűnnek tartjuk-e azt, amit az Írás annak tart, vagy igazodunk a mai kor szokásaihoz, elvárásaihoz? Számunkra ki vagy mi a mérce?