2017. március 20., hétfő

DÉLELŐTT | 
Nem szégyen hitedért szenvedni

– 1Pt 4:12-19

A szégyen sajátos kínos érzés, amit valamely illetlenség elkövetése alkalmával érzünk. Ilyenkor elpirulunk, fejünket lehajtjuk, vagy motoszkálunk kezünkkel. Illik szégyenkezni, amikor helytelen dolgot mondtunk, tettünk. Nagy baj van annál, aki már nem tud szégyenkezni! De szégyenkezni azért, mert Jézus Krisztusban hiszünk, és emiatt megaláznak bennünket, helytelen dolog. Sokan vannak, akik épp így vezetik le gonoszságukat és lelkiismeret-furdalásukat, hogy másokat, akik jobbak, mint ők, megszégyenítenek, megaláznak. Minden komoly hívő ember mellé jut jó néhány csúfolódó, csipkelődő és sértegető egyén. Ezek az emberek szenvedést okoznak a hívő embernek. Mai igénk arra bátorít, hogy ilyenkor legyünk boldogok. Legalábbis annak örvendhetünk, hogy nem mi okozunk szenvedést, hanem nekünk kell elviselni azt. Ha Isten előtt értékes az ilyenfajta szenvedés, az apostol int, hogy senki se szenvedjen közülünk, mint gyilkos, tolvaj vagy más dolgába avatkozó.
Mikor gúnyoltak, hecceltek utoljára a hitedért, szerénységedért? Ha rég, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy hited nyomán más lett-e az életed, vagy simán beleolvadsz a tömegbe?

Bálint Pál

DÉLUTÁN | 

Bölcs sáfár Isten megbízásával

– 1Móz 2:15-17

Miután Isten megteremtette a földet, az embert elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt gondozza és őrizze. Más szóval sáfársággal bízta meg. A teremtés drága kincseit bízta rá. Mivel a Teremtő tulajdonában volt minden, jogában állt eldönteni, hogy mit bíz az emberre és mit nem, mit enged meg és mit nem. A nagy Gazda mindenekelőtt életkörülményt teremt, azt követően bízza meg a sáfárt feladattal, ellátja a megfelelő parancsokkal, és végül elvárja, hogy annak megfelelően szolgáljon. Isten óvó szeretetét fejezi ki az a tény is, hogy már a legelején elmondja az engedetlenség szörnyű következményét. A sáfárnak kell tudnia, hogy milyen nagy áldásban és kiváltságban van része, de azt is, hogy engedetlenségének, hűtlenségének halál a következménye. Sajnos, az első emberpár nem értékelte Istentől kapott megbízatását, és engedve a kísértőnek, halált hozott az egész emberiségre (Róm 5:12). Hála a második Ádámnak, Jézus Krisztusnak, hogy halálig való engedelmességével (Fil 2:8) megnyitotta a mennyei Éden kapuját, és mi, Ádám utódai, hazatalálhatunk. Immár Krisztus által megváltva és megbízva éljünk úgy, mint bölcs sáfárok!

Kis Ottó Károly

 Napi áhítat

Igehely: 1Pt 3:8–17; Kulcsige: 1Pt 3:15 „Ellenben az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.”

Élő reménység. – Ez látszik kívülről is. A szívünkben lakozó, megszentelő Isten táplálja ezt a reménységet, ami valójában több mint reménység – megbizonyosodás.

Ha kérdeznek, tudsz-e bizonyságot tenni erről a reménységről, szelídséggel és félelemmel?

Ha nem kérdeznek, a puszta jelenléted, magatartásod, beszéded, tükrözi-e ezt az élő reménységet, meggyőződést?

Isten gyermekeinek az élet minden helyzetében be kell mutatniuk az élő Jézus Krisztust, aki által van a mi élő reménységünk! Imádkozz, hogy ma is tudd ezt megtenni!