d.e. Ne félj tőlük! – Ez 3:22-27
Csak ha én szólok hozzád, és megnyitom a szádat, akkor mondhatod nekik: Így szól az én Uram, az Úr!... Aki hallgat rá, az hallgat rá, aki nem törődik vele, az nem törődik vele. Hiszen engedetlen nép ez! (Ez 3:27)
Akire a szorongás kezeket és szívet remegtető árnya soha nem borul, és Napba-néző szilaj könnyelműséggel vetődik bele a feladatba, az nem is Istentől kapott feladatot, hanem önjelölt, bérenc, hamis próféta. Isten embere számol önmaga alkalmatlanságával, bűnös voltával, Isten szentségével és ítéletével; számol a küldetés nagyságával, az elvakultság gyilkos szándékú ellenállásával, a pokol tomboló dühével – és beleborzong, megkísértve, hogy visszalépjen. Isten nem mondja, hogy gyermekének nincs oka a félelemre, de azt mindig mondja, hogy gyermeke bűnös félelmének nincs létjogosultsága. Az Ő jelenlétében elcsendesedve tisztán hallható a felszólítás: Ne félj! A félelemtől leuralva lenni hitetlenség. A félelemtől leuralt állapotban kiszolgáltatott a küldetéses ember. A kétségbeesetten reszkető hívő rossz példa a többi hívőnek, ráadásul felbátorítja az elvetemültet, a pártos házat. Amint kúszni kezdenek a félelem árnyai, jó az Úr világosságába menekülni azonnal – megnyugvásért, megerősödésért az elhívottságban. Mik a félelmeid? Milyen kárt okoztak idáig? Mondd el Uradnak! (Kiss Lehel)
d.u. A fiúság Lelke – Róm 8:14-16
A fiúság Lelke a Seregek Urát, a Mindenhatót úgy hozza le hozzánk, elérhető, boldogító közelségbe, hogy Ő közben egy pillanatra sem szűnik meg a teljes dicsőség és minden hatalom örökkévaló Királya maradni. A fiúság Lelke mindig azon munkálkodik, hogy emberközelbe hozza az Istent, és hogy Isten-közelbe hozza az embert – így legyen a teremtmény és a Teremtő, a halandó és a halhatatlan, a porszem és a Minden egy családdá. Sokan nevetségesen felháborítónak és felháborítóan nevetségesnek tartották e tényt, úgyannyira, hogy számon kérték Jézustól, miként szólíthatja Abbának azt, kinek nevét ők sem leírni, sem kiejteni nem merik. Az Abbá szó ugyanis nem a pátriárkai magasságokból jobbját kézcsókra tartó atyát jelenti, hanem arra az édesapára vonatkozik, aki szeretettel letelepszik a szőnyegre gyermeke mellé, s az örömében nyakába kapaszkodva fogalmat keres bensőséges kapcsolatuk kifejezéséhez. E felszabadult „fiú”- tudat nem létezik az Abbá zsámolya előtti térdre hullás gyönyörűséges kényszere nélkül, mert úgy vezérel a Lélek, hogy a hálás engedelmesség kiváltságával felékesítve legyünk teljes értékű emberek, sőt fiak, a Krisztus érdeméért. (Kiss Lehel)
