Igehely: 1Móz 2:17, 15–22; Kulcsige: 1Móz 17:19 „De Isten ezt mondta: Nem! Sára, a feleséged szül neked fiút, akit Izsáknak fogsz nevezni. Szövetségre lépek vele is, örök szövetségre, meg utódaival is.”
Amikor Ábrahám az Úr szavára elhagyta a földjét és rokonságát, azt az ígéretet kapta, hogy nagy nemzetté lesz; mint az égen a csillag, annyi lesz az utódja. Joggal gondolhatta ezek után, hogy most már egyre-másra születnek majd a gyermekei, és néhány év alatt nagy családja lesz. Ha ezt gondolta, akkor csalódnia kellett. Még a 86 éves korában született fiát is el kellett küldenie magától, mert nem az volt a megígért utód.
Mire volt jó az ígéret beteljesítésének ilyen későre halasztása, ha ez még a hívők atyjának a hitét és megingatta? Izsáknak akkor kellett megszületnie, amikor ez már emberileg lehetetlen volt, másképp ő is test szerinti utód lett volna, és nem lélek szerinti (Gal 4:29), nem az ígéret miatti.
A mi Izsákjaink azok a már megkapott vagy a jövőben ránk váró kincsek, amelyek nem a mi ügyességünk, jóságunk vagy érdemeink miatt lesznek a miéink, hanem azért, mert az Úr nekünk ígérte azokat. Ábrahámmal együtt nevethetnék, amikor azt olvasom, hogy engem, a bűnös természetem felett győzedelmeskedni képtelen embert egy nap majd Jézus odaállít az Atya elé hiba és szeplő nélkül. De nem nevetek, mert tudom, hogy úgy lesz, hisz ő megígérte!
A hűséges Ábrahámok számíthatnak arra, hogy a velük kötött szövetséget az Úr meg fogja erősíteni a fiaikkal is. Ábrahámnak csak egy ígéret szerinti fia és egy ígéret szerinti unokája volt. „Mert nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai.” (Róm 9:7) Ábrahámnak még ma is születnek utódai. Aki hitből való, az mind az ő utódja, és végül mind az ő keblére jut.
Isten azt is megígérte Ábrahámnak, hogy benne megáldatnak majd a földnek minden nemzetségei. Amikor az időnek teljessége eljött, megszületett a megígért utód, hisz megmondta Ábrahám: „Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam” (1Móz 22:8).
Növeld, Uram a hitemet, hogy a még ígéretbeli Izsákjaimat tartsam olyan valóságosaknak, mint az udvaromon szaladgálókat!
Dimény Ernő
Alázattal magasztaljuk Istent felkaroló és áldásaiban részesítő kegyelméért! – Róm 11:17-20
Isteni természet részesei – 2Pt 1:1-9 (2Pt 1:4)
Sámson halála és temetése
Igehely: Bír 16:22–31; Kulcsige: Bír 16:30 „Majd ezt mondta Sámson: Hadd haljak meg én is a filiszteusokkal együtt! Azzal megfeszítette erejét, úgyhogy a ház rádőlt a városfejedelmekre és az egész népre, amely benn volt. Így többet ölt meg halálával, mint ahányat megölt életében.”
Sámson élete nagy reményekkel indult. Isten kiválasztotta, hogy népének bírája és szabadítója legyen. Istentől kapott rendkívüli ereje, a filiszteusokon aratott győzelmei miatt a népe csodálta és tisztelte. Senki sem gondolta volna, hogy ilyen tragikus módon fog befejeződni a földi élete.
Bármilyen magasan legyen is valaki, ha elindul a lejtőn lefelé, félő, hogy a szakadékban fog kikötni. Isten parancsainak áthágása, a szülői figyelmeztetés mellőzése mindig szomorú következményeket von maga után. Ha Sámson Isten kezébe tette volna le az életét, és hagyta volna, hogy az ő terve szerint használja őt, nem kellett volna megtapasztalnia, milyen az ellenség kezébe kerülni. Miközben vakon, megkötözve őrölt a filiszteusoknak, bőven volt ideje végiggondolni, megbánni mindazt, amit rosszul tett. Istenhez kiálthatott, mert hozzá lehet a mélységből is kiáltani.
A filiszteusok levágták Sámson hajának hét fonatát, de azt nem tudták megakadályozni, hogy újra elkezdjen nőni. Ahogy nőtt a haja, úgy jött vissza az ereje, a hite, az elhívástudata. A hívő az engedetlenség miatt kerülhet az ellenség kezébe, aki megcsonkíthatja a hitét, elveheti az erejét, az üdvbizonyosságát, de ha magába száll, és kegyelmet nyer, hite újra kinő, bizalma erőre kap.
Milyen fájdalmas lehetett Sámsonnak hallani a filiszteusokat, amint az istenüket dicsérték azért, mert őt a kezükbe adta. Ki gondolta volna akkor, hogy Sámson is elmondhatja a Mik 7:8-at: „Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elestem is, fölkelek, ha sötétben lakom is, az Úr az én világosságom.” Mintha csak a kereszten függő lator kiáltását hallanánk, amint az oszlopokat átölelve Sámson hittel Istenhez kiált: „Uram, Isten emlékezzél meg, kérlek, én rólam!” (28.v.). Láss csodát! Amikor az Úr a Zsidókhoz írt levél írójának a hithősök névsorát diktálja: megemlékezik Sámsonról is. Ha úgy érzed, mindent elrontottál, tönkrement az életed; úgy gondolod, számodra már minden elveszett; bátorítson Sámson története: Ha most Istenhez felkiáltasz, még befejezheted hithősként.
Miközben a rokonok Sámson holttestét fájó szívvel kiemelték a romok közül, bizonyára hálásak voltak a szabadításért, amelyet élete árán szerzett számukra. Talán valaki még tett ilyet… úgy emlékszem!
Dimény Ernő
Új hozzászólás