Igehely: Mk 10:13-16; Kulcsige: Mk 10:14 „Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.”
A történet ugyanazzal a szófordulattal kezdődik, amely az Úr Jézus csodatételeit szokta bevezetni: „kisgyermekeket vittek hozzá”, mint máskor bénát, vakot, beteget. A gyermek sorsa ugyanolyan reménytelen az Úr Jézus nélkül, mint a gyógyíthatatlan betegé. Ezek a szülők felismerték, hogy gyermekeiknek az Úr Jézus életet változtató érintésére van szüksége. A gyermek elsősorban szülei által kerül kapcsolatba Istennel. A szülő tanítja meg imádkozni, és tárja fel előtte a láthatatlan világot, amely átszövi a láthatót, hogy felfedje a gyermek előtt Istent, aki elsősorban szülei alapján mintázza Istenképét. Ezért is nyomatékosítja az Úr Jézus: „engedjétek, ne akadályozzátok.”
A korabeli gondolkozás szerint a kisgyermek nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy teljes szívéből, lelkéből, elméjéből és erejéből szeresse Istent – előbb felnőtté kell válnia. De az Úr Jézus erőteljesen hangsúlyozza, hogy Isten országába csakis a gyermekek útján lehet bemenni (14–15. v.). Többről van szó a gyermeki bizalomnál, tiszta léleknél, és hasonló idilli fogalmaknál. A kisgyermek teljesen rá van utalva szülei gondviselésére, mindenben szüleitől függ. Ugyanígy, Isten országába az mehet be, aki ilyen gyermeki módon tekint a mennyei Atyára. Ez éppen a fordítottja a korabeli – és ma is népszerű – gondolkodásnak, miszerint nekem kell összeszednem minden erőmet, hogy alkalmas legyek az Isten országára. Az Úr Jézus kihangsúlyozza: Isten országába gyermekként mehetünk be, akinek természetes, hogy mindenről a mennyei Atya gondoskodik, nem azért, mert kiérdemelte volna, hanem azért, mert a gyermeke.
Életünkben mi a legfontosabb, amit az Úr Jézushoz kell vinnünk, különben az Ő áldása nélkül kétségbeejtően áldatlan helyzet áll be? Mi az, ami miatt eltorzul rajtunk Isten képmása, és megakadályozza azt, hogy kiáradjon belőlünk Isten áldása másokra? Milyen Istenképünk van: tőlünk idegen Isten, akinek szeszélyes elvárásai vannak, akinek betegesen meg kell felelnünk; vagy pedig gyermekei vagyunk, Ő pedig a mi szerető mennyei Atyánk?
Borzási Dávid
Imádkozzunk a baptista sajtószolgálatban fáradozók munkájának célbaéréséért! – Zsolt 119:130
A vezető és az elbizakodottság – 2Kir 20:1-21 (Péld 16:17)
Ninive megtérése
Igehely: Jón 3:1–10; Kulcsige: Jón 3:5 „Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja.”
Három „megtérésről” olvastunk ebben a történetben: az engedetlen próféta engedelmeskedett, az istentelen Ninive istenfélő lett, és a méltán haragvó Isten megkegyelmezett.
Isten kegyelme keretezi a történetet: az első és az utolsó mondat is Isten kegyelméről szól. Isten másodszor is szólt Jónás prófétához (1.v.), mivel az először mondott szónak a próféta nem engedett, hanem azzal teljesen ellentétesen cselekedett. Gyermekeinknek szoktuk mondani, hogy amikor kétszer kell valamit mondanunk nekik, akkor engedetlenek. Amikor Isten másodszor is szólt Jónáshoz, akkor újabb esélyt adott prófétájának, és nem vetette el őt magától. Mi, akik Isten népéhez tartozunk, az Ő szolgáinak tartjuk magunkat, az ige hányadik hallására engedelmeskedünk? Mi, akik Isten szavát tárjuk az emberek elé, ne akadályozzuk megtérésüket a saját csökönyösségünkkel!
Az, hogy Isten másodszor is szólt Jónáshoz, azt is jelenti, hogy „életben tartotta” Ninive lakosai megtérésének esélyét. Nem tett le róluk, hanem úgy intézte a dolgokat, hogy meghallják az Ő szavát. Jónás próféta engedelmeskedett, és hirdette Isten ítéletét Ninive ellen. Nem a niniveiek iránti szeretetből tette, éppen ellenkezőleg, az irántuk való gyűlöletből, és azért, mert félt Istentől. Ninive lakosai mégis megtértek Istenhez. Megtérésük igazi volt, hiszen maga az Úr Jézus hivatkozik rájuk (Mt 12:41). Illetlen és méltatlankodó kritikával szoktuk illetni, amikor nem úgy szólnak hozzánk Isten szolgái, ahogy mi szeretnénk. Pedig Isten szavát szólják, nekünk pedig halálkomolyan kell vennünk minden igét, ahogyan Ninive lakosai tették.
Isten nem vetette meg az őszinte bűnbánatot és megtérést, hiszen „Ninive nagy városa volt Istennek” (3.v.). Megbánta, hogy el akarta pusztítani őket, és örök életet adott nekik. Milyen jó, hogy Isten másodszor is szólt! Jónás végül engedelmeskedett, Ninive lakosai megtértek, és Isten jóindulata és kegyelme áradt ki rájuk! Mi legyünk készek engedelmeskedni Istennek, még akkor is, amikor sokadjára kell valamit elmondania általunk!
Borzási Dávid
