Igehely: Ézs 12:1-6; Kulcsige: 12:1 „Azon a napon ezt fogod mondani: Hálát adok neked, Uram, mert bár haragudtál rám, elmúlt a haragod, és megvigasztaltál.”
Prófétái által Isten gyakran hívta megtérésre tőle elfordult népét. Ézsaiás által Isten előre figyelmeztette Izráelt a fogságra, mely bűnei következménye volt (Ézs 9:7-11), majd a megtérés pillanatát is kilátásba helyezte. A 12. részben egy hálaadó imádságot olvasunk, melyet maga az Úr készült a nép szájába adni. A hálaadás oka az Úrtól jövő vigasztalás. Előbb azonban haragról szól az imádság. Noha Isten a környező népekkel büntette az engedetlen és bálványimádó Izráelt, mégsem azok haragjától szenvedett a nép, hanem magának az Úrnak haragjától. Isten szentséges haragját meg kellett tapasztalnia a felfuvalkodott népnek úgy, hogy szétszórattak. Ézsaiás még a büntetés bekövetkezte előtt beszélt arról, hogy eljön majd annak is az ideje, mikor Isten vigasztalásáért ad hálát a nép. Az imádság fényt derít az örökérvényű igazságra, melyet a testet öltött Isten Fiú áldozatában látunk: Isten haragját csupán Isten vigasztalása ellensúlyozhatja.
Miért kellett Istennek haragudnia rám életem folyamán? Emlékezhetek hálaimában múltbéli tapasztalatként Isten haragjára és megbocsátására? Az isteni vigasztalással együtt Isten mást is tesz (lásd 2-10 versek). Miként vigasztal az Úr?
Mezei Ödön
A szükséges önmegtartóztatás
Igehely: 1Kor 9:24-27
A sport világában minden számottevő győzelem tisztességes eléréséhez szükség van az önmegtartóztatásra. Ez küzdelemmel jár, még azokank a sportágaknak az esetében is, ahol nem az izomzat, fizikai erő kihasználásán van a hangsúly. El kell fogadnunk azonban, hogy a bűneset óta az emberi természet számára nem magától értetődő az önmegtartóztatás, de sokkal inkább természetes dolog az önmegvalósítás. Ez volt a kísértő egyik alapgondolata, miért kellene megtartóztatnod magadtól a jó és rossz tudásának birtoklását? „...jól tudja Isten, hogy...olyanok lesztek mint az Isten…” (1Móz 3:5). A Szentélek által újjászületett ember számára viszont az önmegvalósítás válik értelmetlenné – többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem (Gal 2:20) – és természetes módon helye van az életében az önmegtartóztatásnak.
De hát ha nem önmagáért küzd egy versenyző, akkor miért, kiért? Míg egyesek elhervadó koszorúért, feledésbe merülő győzelmekért szállnak versenybe, a keresztyének feledésbe nem merülő Istent magasztaló pályafutásra törekszenek. Az isteni küzdelemben, az életben a végső cél a mindenek felett álló Isten dicsőítése.
Mezei Ödön
Új hozzászólás