Igehely: 2Kor 1:3-7; Kulcsige: 1:3 „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene.”
Az apostoloktól kezdve már az első század keresztyéneinek nyomorúságban volt részük. Üldöztetéseket szenvedtek el a zsidóság részéről már a gyülekezet megalakulása utáni napokban, megvetést a pogányok, később pedig nagyon szigorú ellenszegülést az államhatalom részéről.
Az apostol nem saját erejével próbálja vigasztalni munkatársait és a korinthusiakat, hanem a minden vigasztalás Istenére való emlékezéssel. Nem tagadta ő, hogy Krisztusért szenvednek üldöztetéseket bőségesen, de azt sem, hogy egyedül Krisztus által, Krisztusban van vigasztalásuk is. Istent, mint minden vigasztalás Istenét említi Pál. Emlékezzünk, hogy Isten kész volt mindenféle nyomorúságban megvigasztalni az embert. Ezért nem fordult el az embertől, aki neki hátat fordított. Ezért adta az ígéreteket Ábrahámnak, ezért választotta ki a zsidó népet, és az idők végén ezért küldte el Jézus Krisztust, hogy a legnagyobb bajból, az Istentől való elszakítottságból valóságosan megvigasztalja az embert. Ezért adta a Vigasztaló Szent Lelket is, aki a megszentelés munkáját végzi ma is bennünk.
Megtapasztaltam-e a legnagyobb vigasztalást? Ki az, akit vigasztalhatok az Úrról való bizonyságtevés által?
Mezei Ödön
Júda önzetlensége
Igehely: 1Móz 44:30-34
Júda viszonyulása egyiptomi második látogatásuk alkalmával önzetlenségről tanúskodik. Amikor kihívás elé állította őket József, az ország felügyelője, Júda előállt, kilépett a tétlenségben veszteglő testvérei közül. Nem arról beszél, hogy miként fogja ő a rájuk váró nehézségeket túlvészelni. A veszteségek által meggyötört apjára hivatkozik, rá gondol. Testvérére, Benjáminra is úgy tekint, mint akiért kezességet vállalt, és kész helyette a rabszolga sorsot is elvállalni. Önmagáról mindvégig, mint szolgáról beszél. Sugárzik szavaiból és tetteiből a szeretetből fakadó önzetlenség. Felnézhetünk rá, törekedhetünk önzetlenségre, de még inkább csodáljuk Jézust. Az ember elveszett állapotának kihívásával szembesülve kilépett a tétlenségből, a mennyei sokaságból: Itt vagyok, engem küldj. Nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem Atyja szeretetére nézett, és ember-testvéreire úgy tekintett, mint akikért kezességet vállalt. Kész volt elvállalni az emberré lételt, szolgai formát vett fel, nem csupán kiszolgáltatottá lett, hanem megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Érzed, hogy sugárzik szavaiból és tetteiből feléd szeretetből fakadó önzetlensége?
Mezei Ödön
Új hozzászólás