2017. június 11., vasárnap

DÉLELŐTT | 
A háromegy Isten értünk végzett munkája

– 2Thessz 2:13-17

Mi is hálaadással tartozunk Istennek. Hálával tartozunk a szeretete miatt, mert egyáltalán nem érdemeljük azt meg. Nézzünk magunkba: amit látunk, a sok bukás, egyáltalán nem arra utal, hogy jogunk lenne egy tökéletes Isten gondviselésére. Sőt, még a legjobb tetteink is olyanok, mint a „vérben megfertőztetett” ruha. Ő mégsem mond le rólunk. Ez pedig minden logikának ellentmond. Valaki azt mondta: „Semmit sem tehetünk azért, hogy Isten jobban, vagy kevésbé szeressen minket”. Miért? Mert meg akar menteni! Emlékezzünk: Isten kegyelmének köszönhető, hogy még élünk, ez pedig minden reggel meg-megújul. (JSir 3:20-23). Ez valami olyan kijelentés Isten részéről, hogy: „Szeretlek és pont.”
Isten nem mond le egyetlen emberről sem, meg akar menteni minket. Azt is tehetné, hogy karba tett kézzel nézi, míg mi végre felé fordulunk. De nem ezt teszi, hanem munkálkodik, mindent megtesz annak érdekében, hogy elérje a szívünket. Ezért is hálával tartozunk neki. Mit tesz Isten értünk? És hogy vesz ebben részt a Szentháromság minden tagja? „Kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által…, hogy részesüljetek a mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőségében.” (13-14. v.)
Isten kiválasztott minket. Neki terve van velünk már anyánk méhétől fogva. A kérdés, hogy mi hajlunk-e az ő akaratára? Ő hitet akar adni, üdvözíteni akar, de mi akarjuk-e? Elfogadjuk azt a kegyelmet, ami Jézusban lehet a miénk? „A megbocsátás nem Isten részéről ütközik akadályba, hanem a mi részünkről. Isten mindig kitárt karokkal vár, mi vagyunk azok, akik elfordulunk tőle”. Pedig sokszor csak annyit kéne tennünk, mint a tékozló fiúnak: elindulni az Atya felé, ő pedig örömmel futna elénk, és boldogan kísérne haza.
Isten újjászül, de nem hagy azután sem magunkra, tanácstalanul, hogy most mihez kezdjünk az új élettel. Ő fel is nevel. Elénk fut, fogad, mint apa a hazatérő fiát, és egészen hazáig visz. Ezek nem pusztán szép képek, ez a valóság. Adott nekünk Tanítómestert, a Szentlelket. Az ő szerepe az, hogy megszenteljen minket, tanácsoljon, vezessen, és kapcsolatban tartson az Atyával. Hát nem kellene egy ilyen hű és szerető Úrhoz mi is hűségesek legyünk?

Nagy István

Imaáhítat: 

Imádkozzunk, hogy mentesek legyünk a lelki érzéketlenségtől! – 1Kor 8:9-13

Bibliaóra: 

Állhatatosság a hitben – 2Thessz 1:1-12 (Aranymondás: 2Thessz 1:4)

DÉLUTÁN | 

Jézus Krisztus jó vitéze

– 2Tim 2:1-13

Mai igénk elsődleges címzettje az a Timóteus, aki egészen zsenge ifjú volt még, amikor először hallotta a Krisztusról szóló evangéliumot Pál apostoltól. Az örömhír átformálta az életét, és amikor az apostol másodszor járt Lisztrában, akkor maga mellé vette Timóteust, aki hűséges munkatársa lett. Pál apostol, amikor szolgálatának a végéhez közeledett, az egyik legnehezebb szolgálati helyre, Efézusba rendelte fiatal munkatársát. Az a feladat, amely ott Timóteusra várt, messze meghaladta az erejét, az adottságait és a tapasztalatát is. Ezt Pál is tudta, ezért írta neki ezt a levelet, és ha ennek tudatában olvassuk, akkor minden szava valami különösen meleg szeretettől átitatott lelkigondozói bátorítássá válik. Abban az időben Timóteus számára, ma pedig nekünk.
Mi volt a helyzet Timóteussal? Legelőször is az, hogy fiatal volt. Egy nagyváros nagy gyülekezetének a vezetését korosabb, tapasztaltabb emberekre szokták bízni. Ő akkor olyan 30 év körüli lehetett, s azt mondják, hogy akkor egy ilyen korú férfi nagyon fiatalnak számított vezetői pozícióba. A kora miatt írta neki az apostol, hogy senki az ifjúsága miatt meg ne vesse, hiszen ő a gyülekezetben a Krisztus küldötte, attól függetlenül, hogy éppen hány éves. Aztán a gyenge fizikuma is gondot jelentett. Erre való tekintettel Pál speciális gyógymódot ajánlott neki, gyakori gyengélkedése miatt.
Hogyan tud helytállni egy beteges, félénk természetű fiatalember egy problémás gyülekezetben? Mi biztosítja azt, hogy Timóteus nem fog összeroppanni, sem nem fog elmenekülni? Csakis az, ha talál egy olyan forrást, amelyikből az emberfeletti feladatokhoz szükséges emberfeletti erőt folyamatosan és garantáltan megkapja.
Ezért írta az apostol fiatal munkatársának, hogy legyen a Jézus Krisztus jó vitéze, aki Urától kapva erőt, tud küzdeni az igazságért, emberek üdvösségéért. Jézus Krisztus jó katonájának lenni ugyanis nem alkati tulajdonságok következménye, hanem a Krisztussal való közösség gyümölcse. Aztán legyen jó sportoló. Tanulja meg a sportolóktól a kitartást, hiszen csak annak van meg a lehetősége a győzelemre, aki mindvégig küzd, egészen a célig. Végül pedig kezdjen el dolgozni csendesen, szívósan, reménységgel, úgy, mint egy jó földműves, aki tudja, hogy majd valamikor gyümölcse is lesz a munkájának. Nekünk is szól a biztatás, hogy legyünk Jézus Krisztus jó vitézei, aztán olyanok, mint a jó sportolók, és hűséges, állhatatos, alázatos földművesek, mert csak így lesz az életünk gyümölcsöző mások számára is.

Horváth Ferenc

 Napi áhítat

Igehely: Ef 1:5–12; Kulcsige: Ef 1:7 „Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából.”

A hét elején az a kérdés jött elénk, hogy mit akar Isten? Megmenteni a kárhozattól, üdvösséget adni az embernek. Akik hit által elfogadják Jézus Krisztus kegyelmét, azokat Isten fiaivá fogadja. Minden ember Isten teremtménye, de nem minden ember Isten gyermeke. Vannak, akik úgy gondolják, mivel Isten előre elhatározta, ki az, aki üdvözül, és ki az, aki elkárhozik, ezért az ember bármit tehet, a sorsa már el van döntve. Isten azonban azt is elhatározta, hogy az embernek döntenie kell, el kell fogadnia Jézus Krisztust, mint Megváltóját, és engednie kell, hogy vezesse, irányítsa életét.