Igehely: Zsid 4:1-8; Kulcsige: Zsid 4:1 „Mivel még nem teljesedett be az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, gondosan ügyeljünk arra, hogy közülünk senki le ne maradjon erről.”
A szent író összekapcsolja a szombat és Kánaán jelentésének képét, és egy olyan nyugalomról beszél, amit egyedül Jézus Krisztusban kaphatunk.
Mózes nem tudta bevinni a népet Kánaán nyugalmába a hosszú pusztai vándorlás után, mert hitetlenek voltak. Józsuénak ugyanezért nem sikerült. Mi sem kapjuk meg azt a nyugalmat, amit Krisztus adhat, ha nem hiszünk az evangéliumnak. Nagy szükségünk van arra a nyugalomra, amit Krisztus ad, mert az élet sok okot adhat a félelemre. Ezek mellett ott van az az „egzisztenciális szorongás” is, ami bűnös állapotunk következménye. Ezt semmi nem tudja elvenni, csak Jézus Krisztus szava: „megbocsáttattak a te bűneid”. (Lk 6:48) Ezt a békességet megkapni és ebben élni a legnagyobb kiváltság és öröm.
„Gondosan ügyeljünk, hogy közülünk senki se le ne maradjon le erről” - biztatta a szent író a zsidókat. A figyelmeztető Ige nekünk is szól, akik megismertük Jézus Krisztus evangéliumát: nehogy hitetlenek legyünk! De nem csak magunkra kell vigyázzunk, hanem egymásra is. Ez a testvéri szeretet megnyilvánulása, ami nélkül nem igazi a tanítványi életünk: „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket: aki nem szereti testvérét, az a halálban van.” (Jn 3:14)
Először is figyeljünk oda testvéreink lelki fejlődésére, és legyünk Isten eszköze növekedésükben. Vegyük észre, amikor próbákon, nehézségeken kell keresztül menniük, vagy olyan kísértésekben, amelyek gyengíthetik hitüket. Legyünk készek imádkozni értük és bátorítani őket.
Ha látjuk, hogy testvérünk vétkezik, akkor adjunk neki segítséget a Mt 18:15-20 szerint. Ha személyesen figyelmeztetünk valakit és imádkozunk vele, legtöbbször abbahagyja a vétkezést, és így megmentettünk a testvérünket. Ha szükséges, akkor kisebb csoportos, majd közösségi intést is alkalmazzunk. Szeretettel és megmentő szándékkal. Gyakran vétkezünk ezen a területen, azzal, hogy a folyamatot nem az elején kezdjük, és ha látjuk testvérünket vétkezni, nem figyelmeztetjük. Az Ige azt mondja: ügyeljünk, hogy közülünk senki se maradjon le a mennyei nyugalomról!
Kovács József
Imaáhítat: Kérjünk többleterőt a megfáradásos időszakokra! – Ézs 40:29
Bibliaóra: Ő az élet kenyere – Jn 6:22-59 (Jn 6:35)
A lázadás következményei
Igehely: 4Móz 14:6–25; Kulcsige: 4Móz 14:23 „Senki sem fogja meglátni azt a földet, amelyet esküvel ígértem atyáiknak. Senki sem látja meg azt azok közül, akik engem semmibe vettek.”
A lázadás előzményei. Az Egyiptomból való szabadulás után, a pusztai vándorlás során a nép eljutott Párán pusztájába. Itt negyven napig vártak a kémek visszaérkezéséig. A tizenkét felfedező közül csak Káléb, Jefunne fia és Józsué, a Nún fia nyilatkozott hittel teljesen a tapasztaltakról. A többi tíz a reménytelenség és hitetlenség hangján tájékoztatott: rossz hírét vitték annak a vidéknek, amit korábban megkémleltek. Rossz volt a hír, és rossz a hozzáállás. A nép között a siránkozás, az önsajnálat, a zúgolódás és a hitetlenség egyre csak nőtt. Egész este és éjjel a választott nép, néhány kivétellel, sátorról sátorra járt, lázított és újratervezett.
A lázadás. Az álmatlan éjszaka után megszületett a döntés: más elöljárókat kell szerezni, és vissza kell térni Egyiptomba. Hiába próbált Józsué még egyszer hitből szólni, hatása az lett, hogy azon kezdett a nép tanakodni, hogy a nép vezetőit megkövezik. De Mózes és Áron már térdeiken voltak. Ebben az elkeseredett pillanatban nem menekültek el, hanem Isten elé siettek imában. Józsué és Káleb megszaggatták ruháikat a gyász jeleként, és várták a fejleményeket. Az Egyiptomból kijött nép pedig egységesen már csak egy jelzésre várt, hogy leszámoljon a vezetőkkel, az ellenkezőkkel. A jelzés megtörtént: a felhő, amely oltalom volt a tábor felett, a kijelentés sátra fölé úszott, és betöltötte a házat. Az Úr beszélni kezdett Mózessel.
A lázadás következménye. Izráel Istene elmondta az egész nép füle hallatára, hogy Mózest teszi nagy néppé, és nekik adja az ígéret földjét. Ezt a népet pedig egyszerűen elveszti. Isten lecserélte volna a népet. Mózes szerényen arra hivatkozott, hogy Isten dicsősége sérül meg így, mert az egyiptomiak és kánaániak tudnak a kivonulásról. Mózes emlékeztette Istent az Ő kijelentett természetére, és irgalomért kiáltott. Az Úr elállt az azonnali pusztítástól. Helyette a sivár és monoton pusztai életforma maradt. A következő negyven év Párán pusztájának a körbe-körbejárásában telt el. Elszomorító.
Kaszta Áron
