Igehely: Róm 11:1–6; Igehely: Róm 11:2b „Vagy nem tudjátok, mit mond az Írás Illésről, amikor az Isten előtt vádat emel Izráel ellen?”
„Elvetette Isten az Ő népét?” – kérdezi Pál a művelt rómaiakat, de közben minket is ilyen kérdések feszítenek háborúk, gazdasági válságok, természeti katasztrófák és személyes próbák között, vagy ezeket látva. Úgy látom, két oldalról kell ezt a kérdést megközelíteni: nemzetek (társadalmi) és az egyén (személyes) oldaláról.
Nemzetek szintjén az Istentől való elidegenedés és a lázadás mindig ítéletet hoz maga után, amit a zsidó nép (sajnos) oly sokszor megtapasztalt, és minden nép is, amely fellázadt az Úr és fölkentje ellen (Zsolt 2:2). A hamis vallásosság is hasonló eredményeket szül. Magunkat keresztény országnak tartjuk, de nézzük meg a saját környezetünket, ahol vasárnaponként sok ember jár templomba, imaházba, de hányan követjük mindenben Krisztust a hétköznapokban? Eszembe jutott az a néhai szomszédom, aki minden vasárnap öltönyben, elegánsan ment a templomba, de onnan útja hazafelé a kocsmába vezetett. „Megvetem összejöveteleiteket!” – mondja Ámósz!
Ugyanez igaz egyéni életünkre is. De ha kegyelemből, hit által, igaz módon, Istent keresve, feddhetetlenül élünk a magunk nemzedékében, Nóéhoz hasonlóan mi is kegyelmet találunk az Úr előtt. Mi is érezzük egy pusztító jégeső vagy az aszály következményeit, de mindezekben vagy mindezek ellenére Isten kegyelmét, jóságát, áldásait is megtapasztaljuk. A hívők is lehetnek betegek, szegények, de igaz ránk az ige, hogy ,,kedveltjévé tett az Úr”. Megpróbálva vagyunk, lehetünk, de elhagyatva sohasem. De az én döntésem, hogy életet vagy a halált választom-e.
Testvér! Te is lehetsz maradék, ami Isten szemében nem selejt, jelentéktelen rész egy nagy halmazból, hanem olyan személy – mint Nóé – akiért fenntartja a szövetségét, és képviselője lehet ebben az elfajult nemzetségben, vagy mint az a hétezer zsidó, aki nem hajtott térdet a Baál előtt Illés napjaiban. Mert a maradék az Úr előtt minőséget jelent, akire kiáraszthatja irgalmát!
Hogyan látjuk saját népünk hozzáállását, Istennel való kapcsolatát? Gondolkozzunk el ma azon is, hogy a mi életünk vajon különb, mint a népünké?
Seres László
Adjunk hálát a bibliatanulmányozás lehetőségeiért, és kérjünk vágyat megragadni azokat! – Józs 1:8
Változást hozó találkozás – Lk 18:35-19:10 (Lk 19:10)
Bizalom Istenben a nyomorúság idején
Igehely: Hab 3:1–19; Kulcsige: Hab 3:17–18 „Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt.”
Az életben általában két dolog miatt érhet minket nyomorúság: vagy az én hibám (bűneim) miatt, vagy más emberek vétségei miatt (rajtam kívülálló okok). Az első jogosságát még elfogadjuk, de a mások miatti szenvedéseket nagyon nehezen szoktuk elhordozni. Az elsőhöz türelem, a másodikhoz Isten iránti bizalom szükségeltetik. Bizalmunk az Úrban az érthetetlen, és a mások miatti szenvedésben van megpróbálva. Aki ilyen helyzetekben hisz, az valóban hisz!
Valahogy így éltek a próféták, közöttük Habakuk is. Az ország ítélet alatt volt a sok bálvány és az Istentől való elhajlás miatt, ők pedig ítéletet hirdetnek (ezt sem könnyű megtenni), és szenvednek a saját népük bűnei miatt. Életbevágó kérdés: mit tegyen a hívő ember ilyen helyzetekben? Három egyszerű lépést tár elénk ma az ige:
Döntés: „De én” (Hab 3:18) – mutogathatok a környezetemre, de amire egyedül hathatok, az a saját magam hozzáállása a dolgokhoz.
Hálaadás: „örvendezni fogok az Úrban” (Hab 3:18) – ez mindig segít függetleníteni magam a helyzettől. A nyomorúságban nagy kísértés a folyton önmagamra való tekintés. Ahogy leveszem tekintetemet önmagamról, és az Úrra szegezem azt, erőt kapok. Ahogy egy idős lelkipásztortól hallottam: Jó dolog elfelejtkezni önmagamról! A keresztyén embernek mindennapi szokásává kell(ene) váljon a hálaadás!
Megvallás: „Az Úr az én Istenem, az én erősségem” (Hab 3:19) – Isten ígéreteit kimondani, sőt önmagamra is érvényesnek tekinteni mindig a bizalom jele. Ez örömet okoz Istennek, nekem pedig áldást hoz. Miért nem élünk vele mégis gyakrabban?
A nyomorúságban is ragaszkodjunk Istenhez, bízva az ígéretben: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50:15).
Ebben a háborús, nehéz időszakban vajon mi hogyan bátorítjuk magunkat vagy másokat? Mi segíthet az Úr iránti bizalom megerősítésében?
Seres László
Új hozzászólás