Igehely: Jn 7:31-39; Kulcsige: Jn 7:38 „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.”
Egyedül Isten elégíti meg a lélek szomjúságát: „Nekem olyan jó Isten közelsége” (Zsolt 73:28). Ki és hogyan kerülhet Isten közelségébe, hogy megelégítse lelkének a Felséges utáni epekedését? Sokan próbálkoznak vallási teljesítményük fokozásával, önsanyargatással, önkínzó életgyakorlattal, de mindhiába. Legfeljebb elaltatják lelkük éberségét, de Istenhez így nem érnek el. Urunk környezetében sokan karnyújtásnyira voltak Isten Felkentjétől, mégis nélkülözték a belőle áradó éltető erőt. „Még egy kis ideig veletek vagyok…”, aztán „kerestek majd engem, de nem találtok meg…”, vagyis, ha a jelenben felkínált lehetőséget elszalasztják, veszteségük pótólhatatlan lesz. Néhány nap múlva ismét szóba hozta a lelki szomjúság és megelégedés kérését: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem… annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” Vagyis: aki Krisztusban hisz, az Istennel lép közösségre, és az Ő jelenlétében élő ember belsejéből árad az élő víz. Erről olvashatunk az Ez 47:1–12-ben is, ahol az Úr templomából áradó víz a sivatagot és a Holt-tengert is élővé teszi.
Mit jelent az Úr Lelkével való közösség? Azt jelenti, hogy ahol a Szentlélek uralkodik, ott Krisztus valósága válik felismerhetővé.
Lukács Tamás
Bőkezű adakozás
Igehely: 2Móz 36:1-7; Kulcsige: 2Móz 36:7 „Mert elég volt az anyag az egész munka elvégzéséhez, sőt még maradt is.”
Kiemelkedő lelki magaslatra jutott el a választott nép. Megértették Isten szándékát a szent sátor felállításával, azonosult a szívük és a kezük Uruk akaratával. Az emberek kezdtek úgy tekinteni kincseikre, hogy folyton egy kérdés jött eléjük: méltó-e az én kincsem Isten templomához? És minden reggel – talán egy-egy átvirrasztott, mérlegeléssel, fontolgatással töltött éjszaka után – csak jöttek és jöttek az emberek odaszánt javaikat elhozva az Úr tiszteletére. Ennyire fontossá vált a sátor, az a találkozási hely, ahol a bűne terhével Istent kereső ember kitárhatja szívét, hogy feloldozást találjon.
Mindegyikük dédelgethetett volna titkos álmokat, hogy vagyonuk nagyszerű fedezetté válhatna a honfoglaláskor házak, eszközök beszerzésére, gyermekeik számára örökségként, de ezt az ábrándképet félretették. Látásuk előterébe Isten rendelkezése került. Figyeltek rá, megértették, és örültek annak, hogy részeseivé válhatnak az Úr tervének. Ekkor talán ezekre az adakozókra is igaz lehetett az a későbbi megállapítás, hogy „először önmagukat adták az Úrnak” (2Kor 8:5).
Mi kell az olyan áldozatkészséghez, hogy arra háromezerötszáz évvel később is emlékeztessen az Úr?
Lukács Tamás
