Igehely: Jn 7:10-18; Kulcsige: Jn 7:14 „Már az ünnepi hét fele elmúlt, amikor Jézus felment a templomba, és tanítani kezdett.”
Az Istennel megromlott kapcsolatunk egyetlen helyreállási lehetősége, hogy megértsük, mit mond az Úr nekünk. A kinyilatkoztatás igéi ezt az üzenetet hordozzák, de a megrontott szív félreérti és félremagyarázza Isten szavát. A félremagyarázott ige viszont céltévesztést eredményez, kárhozatba vezet. A megértést nehezíti az idő múlásával járó változás is. Az új generációk már nem értik a régen kapott üzenetet. Az ószövetségi időkben Isten prófétákat támasztott, akik magyarázták az ősi igét, és alkalmazták azt koruk eseményeire. Persze, minden igaz prófétát üldöztek, mert mást hirdettek, mint amit kortársaik hallani vágytak.
Jézus Krisztus belépett az emberi világba, hogy elősegítse Isten valós megértését: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra” (Jn 18:37). Tanítása Isten beszéde, melyet érthető szavakba, sokszor a megértést segítő példázatokba öntött. Ezt könnyelműen fogadni pótolhatatlan mulasztás, mert Krisztus Istentől jövő tanítást hozott: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem” (16.v.).
Az Úr Jézus tanítói munkája is ellenállásba ütközött. Korának vallási vezetői féltékenyen figyelték, ürügyet keresve arra, hogy szembeszegüljenek vele. Az Istentől jövő és életet mentő tanítás mellé régen is, ma is odaállították az emberi tanításokat, melyek célja nem a másik megmentése, hanem valami egyéni, például a hallgatóság lenyűgözése, tömegek feletti befolyás megszerzése, elismerés, hagyományőrzés, pénz stb.
Az Isten titkairól szóló tanítások hallgatása felelősséggel jár. Fel kell ismernünk, meg kell különböztetnünk az igaz és a hamis tanításokat! Erre az Úr ad is támpontot: „Aki magától szól, a saját dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, és abban nincs hamisság” (18.v.). Legyen baptista közösségünk a Krisztus Igéjének hiteles hordozója!
Felismerjük korunk tévtanításait? Mi a fontosabb: egy tanítást követők létszáma, vagy a tanítás igeszerűsége? Fel merjük-e tenni a kérdést magunkban, hogy egy-egy tanítónak vajon mi a célja a tanításával, az Úr Jézus dicsőítése, vagy saját dicsőségének építgetése?
Lukács Tamás
Imaáhítat: Könyörögjünk látó szemekért és halló fülekért, hogy megértsük az Ige tanítását! – Zsolt 119:18-19
Bibliaóra: Megváltást hozó evangélium – Gal 3:1-29 (Gal 3:13-14)
A győztes vezető adakozása
Igehely: 1Krón 18:1-11; Kulcsige: 1Krón 18:11 „Dávid király ezeket is az Úrnak szentelte azzal az ezüsttel és arannyal együtt, amelyet más népektől: az edómiaktól, a móábiaktól, az ammóniaktól, a filiszteusoktól és az amálékiaktól hozott el.”
Miközben Dávid győzelmeiről olvasunk, felmerül a kérdés: a győztes mire fordítja hadi sikerei nyereségét? Mi is harcosok vagyunk, az Úr harcosai. Harcunk súlyos és jelentőségteljes. Ellenségünk ereje emberfeletti. Megmételyezte a világot, hatalmas serege van. Támad másokon keresztül, de saját szívünk indulatai által is. Felhasználja szemünket, fülünket, fantáziánkat. Megkísért, csábítgat, máskor ijeszt vagy vágyakozásokat kelt bennünk. És ha megadatik, hogy győzelmet aratunk, akkor mit teszünk? Saját eredményeinket kitesszük a kirakatba, hogy harcostársaink csodálják, netán irigyeljék?
Dávid igen gazdag ellenfelekkel is megküzdött, és nagyon értékes hadizsákmányra tett szert. Ezekkel a kincsekkel a világ nagy uralkodói között is az élvonalba emelkedhetett volna. Ha az lett volna a célja, hogy önmagát gazdagítsa, emberileg szólva joga lett volna hozzá, de nem ezt tette. Az Úrnak szentelte a hadizsákmányt. Világosan látta, hogy őt az Úr népe pásztorául rendelte, és harcaihoz Ő adott erőt felkentjének. Megértette, hogy a harcokban nem ő a fontos, hanem Isten terve, melynek kiemelkedő részese az Úr választott népe. Ő csupán egy eszköz – nemes és értékes, akinek Istentől eredő tisztelete van –, de: az igazi érték nem ő maga, hanem az Isten népe, annak élete, hitbeli felemelkedése. Ezért imádkozik e szavakkal: „Van-e még egy olyan nemzet a földön, mint a te néped, Izráel, amelyért elment az Isten, és kiváltotta, hogy az ő népe legyen…” (1Krón 17:21). Dávid nemes lelkülete mögött valós istenismerete áll, például, amikor Góliáttal küzd: „…én a Seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened…” (1Sám 17:45), akit tapasztalatai alapján már jól ismert.
Törekedjünk az igaz istenismeretre! Ha bevonhat terveibe, akkor látást ad, vezet bennünket, és győzelmet ad. Mi adjunk dicsőséget Istennek! Istenünk tisztelete jelentse azt, hogy vagyonunkkal és minden rendelkezésünkre álló értékkel is Őt szolgáljuk!
Felismerjük-e magunkban a siker és az elismertség utáni vágyat? Az eddigiekben milyen volt az adakozásunk: fukar, számítgató, vagy a szív öröméből fakadó, bőkezű, és alkalmas az Úr iránti tiszteletünk kifejezésére?
Lukács Tamás
