Igehely: ApCsel 2:7-12; Kulcsige: ApCsel 2:11 „Zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.”
Ahogyan a Megváltó földre jöttét égi jelek hirdették; Izráel pászkaünnepének nappalán háromórányi sötétség lett és a templom kárpitja kettéhasadt; a kovásztalan kenyerek ünnepén az Úr Jézus teste romolhatatlannak bizonyult; az új zsenge ünnepén földrengés közepette gördült el a kő a feltámadt Krisztus sírjáról; úgy az aratás kezdete ünnepén kettős tüzes nyelvek és erős szélzúgás közepette jelent meg a megígért Szent Szellem. Erős szélzúgás... A természet riadója embernek és a gonosz szellemeknek. Döbbenten néztek egymásra az emberek, választ keresve az addig nem tapasztalt jelenségre. Az ünnepre évente rendszeresen megjelenő sokaság többnyire Istent tisztelő kegyes zsidó, zelóta, és sokan a különféle nemzetből valók, olyat látnak és hallanak, mint még soha. Természeti jelenséget követő szokatlan értekezést. A galileai tájszólású apostolok más nyelveken beszélnek és a soknemzetű tömeg mégis érti, ki-ki a saját nyelvén. Kétségekkel gondolnak a következő percre. A szellemi harc most már az emberek lelkében zajlik. Ámulva kérdezgetik: vajon mi akar ez lenni?! Kívülről várják a választ. Aztán, akinek van füle a hallásra, az megértette Isten nagyságos dolgát, és részese lett a nagy kinyilatkoztatásnak. Mások maradtak az ámulattal és hitetlenkedéssel. Istennek régi terve jutott érvényre abban az órában: „Az utolsó napokban kitöltöm az én lelkem”, az apostolok pedig egyakarattal voltak együtt a felházban: „Maradjatok Jeruzsálemben, míg elküldöm”. Egymásra talált az isteni akarat az ember engedelmességével. „Igazság és hűség találkozott”. Az apostolok már nem gondoltak az észszerűséggel. Benne találták magukat az isteni jelenlét mindenre választ adó helyzetében. Betöltötte őket a feltámadt és felemeltetett Jézus által megígért Mennyei Atya szelleme. Beindult a megígért lelki nagy aratás. Ó, bárcsak mi is megértenénk, amit Isten akar! Kiszabadulva a mindent megmagyarázni akarás fogságából, az istenimádat lelkületével, engedni magunkat úszni a megtartó isteni kegyelemnek a Szent Szellem által elhozott szabadság tengerében!
Máté Zoltán
Magasztaljuk az Urat, aki Szentlelke által újjászült minket, és élő reménységet kaptunk az üdvösségünk felől! - 1Pt 1:3, 8-9
Mire nézünk? – 2Kor 4:16-5:10 (2Kor 4:18)
Az Úr szövetsége Ábrahámmal
Igehely: 1Móz 17:1-8, 17-22; Kulcsige: 1Móz 17:2 „Megajándékozlak szövetségemmel, és nagyon-nagyon megszaporítom utódaidat.”
Talán a legnagyszerűbb ígéretet tette Isten, amire egy ókori ember vágyhatott. Ők nemcsak az utódaik által a világra gyakorolt hatást kívánták talán a ma emberénél is jobban, hanem az utódaikban való továbbélés még értékesebb volt nekik. Úgy tűnik, Abrám még nem ismerte eléggé Istent, amikor ezeket hallotta. Nem volt előtte sem Tóra, sem Újszövetség, amikből megláthatta volna Isten nagyságát és felfoghatta volna, hogy felfoghatatlant próbált felfogni. Inkább arra kért áldást, ami a szeme előtt volt, ami már létezett, mintsem olyasmire, ami elméje szerint lehetetlen lett volna.
Ábrahám mellett szól, hogy Izmael születése sem rövid idővel Hárán elhagyása után történt. Sára szüléséig is 25 évet kellett várnia. Nekünk embereknek pedig nem annyi időnek tűnik egy év, mint Istennek. De Isten ígéretet tett, és míg mi emberek egyik percről a másikra oly könnyen feledünk, Ő emberöltők alatt sem felejt. Hogy tovább biztassa Abrámot, a nevét Ábrahámra változtatja, amely azt is jelentette, hogy egy sokaságnak az atyja. Emberi szemmel nevetséges egy öreg, egygyermekes embernek ilyen nevet adni. Sőt, itt az Úr még tovább megy, most több népről van szó, nem csak egy nagyról, mint a 12. részben.
Isten arra is ígéretet tett, hogy örökké az övék lesz Kánaán földje. 140 évvel ezelőtt néhány zsidó nem ragadt le az „arcra borult, de nevetett” résznél, hanem emlékezett az ígéretre, cselekedett, és elindította a Kánaán földjének visszafoglalását, aminek meglett az eredménye. A mi szemünkben a Kánaán földjére való jogukat Jákob utódai sohasem veszítették el. Sok más ember szemében azonban betolakodók, hódítók és elnyomók, akik a múlt megpróbáltatásait és kitalált ígéreteket használnak eszközként. Ne mutassuk ki indulatainkat, amikor Isten népét gyalázzák, hanem a mi beszédünk legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett! Végül emlékezzünk arra, hogy az Úr Jézus által mi is részesei lehetünk Isten ígéretének. Sőt, nekünk nemcsak földet ígért, hanem örök életet a mennyei Kánaánban. Ábrahám megkapta a számára legjobb ígéretet és mi is megkaptuk a számunkra legjobb ígéretet.
Máté Tamás
