Igehely: 1Jn 1:1-4; Kulcsige: 1Jn 1:2 „Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek is az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.”
Jézus Krisztus személyében az örök időtlenség uralkodó Logosza érzékszervekkel is megtapasztalhatóvá alázta magát a bukott teremtmény számára. A Királyok Királya láthatóvá vált, tapinthatóvá, megostorozhatóvá, keresztre feszíthetővé – mert szeretett. Ám a tényt, hogy Őbenne az „élet igéje”, az „örök élet” jelent meg, csak azok vallhatják, akiknek szemeiről az evangélium a fátylat lefejtette; akik immár szemek nélkül is látnak; akik tapintanak ujjak nélkül is; akik a világ halálos morajlása ellenére értik a mennyei szót. Mert hívőnek lenni nem csupán azt jelenti, hogy igaznak fogadjuk el a kijelentést, hanem életközösséget is jelent az Atyával és az ő Fiával a Szentlélek által. Ez a hit és életközösség pedig kegyelemből van, Annak feltétel nélküli szeretetéből, Aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott ki minket. Megmutatkozott nekünk az Isten, ezért örömünk van – és amint ezt alázattal hirdetjük, örömünk egyre növekszik, míg meglátjuk Őt színről színre. Áldjuk Őt ma is, mert amit elrejtett a bölcsek és értelmesek elől, nekünk, kisdedeknek megjelentette!
Kiss Lehel
Jézus a láthatatlan Isten képe
Igehely: Kol 1:12-23; Kulcsige: Kol 1:15 „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt.”
Isten, aki „önmagát megalázva tekint szét mennyen és földön” (Zsolt 113:6), úgy döntött, hogy láthatóvá teszi magát az emberek számára. Meg akart mutatkozni, de nem hegyeket rengető, káprázatos teofániában, hanem felsíró kisgyermekben; emberben, akinek a mező vadjaival ellentétben nincs hová fejét lehajtania. Ostorcsapások alatt felhasadó bőrben, ártatlan vér patakjában, haldokló végső leheletében akarta magát, a szeretet teljességét megmutatni. Isten, aki „önmagát megalázva tekint szét mennyen és földön” alászállott, hogy minket, akik hiszünk Őbenne, felemeltetésekor magához vonzzon. Ha Jézus Krisztusban nem mutatta volna meg magát, magunkat sem láthattuk volna meg úgy, amilyenek valójában voltunk: eltorzult képmásként, harag alatt, elveszetten. Ha nem láthattuk volna meg magunkat, sem Őt, végképp elvesztünk volna. De így, hogy testben közénk jött, és a megváltásunk nagy művét elvégezte, a láthatatlan Isten képe lassan-lassan visszatükröződik életünk folyamatosan tisztuló, örök aranyában.
Kiss Lehel