Igehely: 1Kor 2:10-12; Kulcsige: 1Kor 2:12 „Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.”
Mi az a dolog, amit ma megkapva, jelentősen könnyebbé válna az életünk? Isten nagyvonalúan önmagát akarja adni nekünk. Ha bármivel is kevesebbet adna önmagánál – legyen akármilyen értékről is szó –, akkor nem a legnagyszerűbbet adná.
Ennek a felbecsülhetetlen ajándéknak a „bontogatása” nem mindig megy nekünk, embereknek. Isten tudja jól, hogy legjobb igyekezetünk mellett sem egyszerű számunkra megismerni Őt, és sokszor küzdelmet jelent keresni és tenni az Ő tetszését. Ezért kínál segítséget nekünk: a Szentlelket küldte el a szívünkbe (Gal 4:6), így az a Lélek, amely Isten mélységeit feltárja, vizsgálja a mi szívünket is. A Szentlélek munkája nemcsak alkalmi: újjászül, de időről időre meg is újít (Tit 3:5). Emellett pedig határozott célja van: „hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk” (12.v.).
Ma reggel gondoljuk át egy kicsit: mennyire becsüljük azt, hogy Isten Lelkét kaptuk ajándékba? A Szentlélek jelenléte eléri a célját bennünk? Többet ismerünk Krisztusból, mint tavaly ilyenkor? A reformációra gondolva elmondhatjuk, hogy látjuk az Ő megújító munkáját az életünkben?
Kiss Máté
A hit ritka példája
Igehely: Mt 8:5-13 Kulcsige: Mt 8:10 „Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt kísérőihez: „Bizony, mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben.”
Kis túlzással: szikrázhatott a levegő, amikor Jézus a zsidó tömeg előtt azt mondta egy pogányról, hogy olyan nagy hite van, amilyenhez hasonlót az egész országban nem látott. Mitől volt olyan különleges a százados hite?
Senki másról nem olvassuk az evangéliumokban, hogy úgy jött volna Jézushoz segítségért, mint ez az ember. Ő az egyetlen, aki annyira megalázkodott, mint a példázatbeli tékozló fiú, hiszen mindketten kimondták: „nem vagyok méltó”. Azzal, hogy a százados ezt kimondta, elismerte, hogy semmi jót nem érdemel, mégis egyetlen reménye Jézusnál van, ezért fordult hozzá. Megalázkodó szíve nem maradt válasz nélkül, mert „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Pt 5:5).
A Jézushoz érkezők történeteit olvasva feltevődik a kérdés: mi milyen hozzáállással közeledünk Istenhez? Előhozakodunk a felmenőinkkel, sokévnyi hívőségünkkel, vagy netán a neki tett „szívességeinkkel”? Nem azt próbáljuk-e érzékeltetni Istennel, hogy tartozik nekünk akaratunk teljesítésével? Ó, bárcsak készek lennénk megalázkodni, és kimondani: „nem vagyok méltó, de szükségem van Rád!”
Kiss Máté
