Kulcsige: Jer 17:7 „De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma.”
Az emberek többségét mindig is foglalkoztatta, milyen lesz a jövő, vajon mire számíthatunk, hogyan készüljek fel rá? Ámde a jövőt nem ismerhetjük, viszont felkészülhetünk rá. És ha azt szeretnénk, hogy jövőnk reményteljes legyen, akkor annak alapját a jelenben kell leraknunk.
Igénk kétféle ember jövőjét vetíti elénk. Az egyiket mint bokrot látjuk a kietlen, szikes, lakatlan földön, ami kilátástalan helyzetben van. A másik embert egy egészséges, üde zöld, erős gyökérzetű fához hasonlítja, ami a száraz időben is szüntelenül termi gyümölcsét, nincs gondja. A két növény között látszólag szembetűnő különbségek vannak, de valójában ezek a különbségek abból erednek, amit mi sokszor nem látunk - a gyökérből és a talajból, amibe kapaszkodik. Mi nem látjuk, de az Úr így beszél önmagáról: „Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a lelkek megítélője”. Most is vizsgálja, hogy a te gyökereid hová nyúlnak le, mibe kapaszkodnak, honnan táplálkoznak? „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik… De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma”
A gyökereket le lehet ereszteni a gazdagság, képességeink, jó kapcsolataink, vagy az emberi ígéretek táptalajába, de így csak egy zörgő bokor leszünk a pusztában. Viszont lehetünk gyümölcstermő fák is, amennyiben gyökereinket az Úrral való közösségbe engedjük beágyazódni. Olyan sokszor tapasztaljuk, hogy „csalárdabb a szív mindennél”, mert mint délibáb oly sokszor becsap minket az anyagiak hajszolása, a birtoklási vágy, mintha örökéletünkről lenne szó.
Azt, hogy mibe kapaszkodnak a mi gyökereink, és kiben bízunk, a hétköznapok gyakorlati dolgai hamar felszínre hozzák. A kijelölt szakasz egy terjedelmes része foglalkozik a szombatnap megszentelésével. Vajon mennyire aktuális kérdés ez számunkra? Szent, avagy félretett-e az Úr napja, vagy belefér még egy kis haszonszerzés, vagy éppen annyira lehajtjuk magunkat hétközben, hogy az Úrral való közösségre már nem marad energiánk?
Bármennyire is mást diktálnának ma az észérvek vagy a piacgazdaság, amibe érdemes befektetni, áldozni érte, megerősödni benne, az az Úrral való kapcsolat. Isten igéje ma is megáll, érdemes újraolvasni, milyen ígéretek részesei azok, akik bizalmukat Istenbe vetik, de milyen szomorú azok része, akik nem így tesznek. „Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok”.
Sipos Dénes
Bánjuk meg kérlelhetetlen magatartásunkat! – Mt 18:32b-35
Feladatunk az engedelmesség – Józs 7:1-26 (Aranymondás: 1Pt 1:14)
„Felharsan az Úr hangja”
Ám 1:1-2:3
Mivel az egész heti sorozatunk az ítéletről fog szólni, érdemes megnézni, hogy a Biblia mit tanít erről. Mert az emberek általában azt értik alatta, hogy valaki fölött ítéletet mondanak, elmarasztalják, netán megvetik. Jogi értelemben a bíróság mondja ki az ítéletet. Ugyan Isten ítélete is tartalmazhat elmarasztalást, sőt végső elmarasztalást is, de a prófétai figyelmeztetésben a hangsúly máshol van.
Isten ítélete megmutatja, hogy az ő szemében mi a jó és mi a rossz. Kiértékeli az emberek tetteit. Mind a jó, mind a rossz következményét felmutatva utal arra, hogy ezek hosszú távon nem vegyíthetők egymással. Aki hittel elfogadja Isten figyelmeztető szavát, az lezárhatja és maga mögött hagyhatja azt az utat, ami rossz irányba, végül pusztulásához vezetne. Ez pedig kegyelem, mert új életet kezdhet. Isten ítélete az ő kegyelme felé terelget minket.
Ámósz könyvének első két fejezete jól szerkesztett, összefüggő szakasz. A próféta Isten ítéletét hirdeti. Valószínűleg egy olyan konkrét istentiszteleti alkalmat kell elképzelnünk, amikor az izráeliták vendégül látták a szomszéd népek tagjait. Ugyanis ők is elmentek a Baál alkalmaira, azután viszonzásképpen meghívták pogány barátaikat Jahve istentiszteletére. Azt remélték, hogy kedvező benyomással fognak távozni. Nem így történt. Váratlanul megszólalt Ámósz próféta. Sorra szedte a jelen lévő népek viselt dolgait. Szavaiból kiderült, hogy Izráel Istenének tudomása van azokról az eseményekről, amik náluk történtek. Bizonyára megfagyott a levegő, amikor tetteikhez méltó ítélet hangzott el fölöttük. A legmeglepőbb viszont az a fordulat, amikor a próféta saját népe felé is meghirdeti Isten ítéletét. Míg amott az emberiesség íratlan szabályait kérte számon, Júdán és Izráelen az ő törvényének a megszegését. Ha ugyanis az ő népe tért el az ő törvényeitől, hasonlóvá vált a környezetéhez. Akkor viszont azonos sorsra jut velük az ítéletben is. Mivel feladták az Úr törvényét, ezzel elárulták azokat is, aki felé pontosan az lett volna küldetésük, hogy erre az isteni törvényre tanítsák őket.
Mit tanít nekünk ez a régi történet? A hívőknek a világhoz való viszonyában két szélsőség szokott előfordulni. Az egyik az elzárkózás a világtól, a másik a naiv nyitottság a világ felé. Az egyik jogossága a bűnös szokások befolyásával szembeni óvatosság, a másik jogossága a missziós szándék. Vajon e két törekvés kellős közepén van az igazság? Semmiképpen. Az igazság Istennél van. Ő ugyanis szereti a bűnösöket, épp ezért figyelmezteti őket, hogy ha bűnben vannak, bajban vannak. Meg kell változniuk, hogy megmeneküljenek. Régen a világi szokásoktól való határozott elhatárolódás volt a természetes. Evangélizációban pedig a bűn ostorozása. Ma missziós (vagy annak vélt) szándékból a világhoz való közeledés. Pedig csak a hitben szilárdaknak volna szabad küldetést vállalniuk a világ felé.
Isten ítélete már önmagában is kegyelem. Ha elfogadjuk, lezárhatunk olyan életszakaszt, ami romlásunkra lett volna. A hívőknél az első helyen kell állnia a tiszta és szent életre való becsületes törekvésnek. Ez már önmagában a leghatékonyabb missziói tényező. Ugyanis milyen fajta misszió az, amikor a világi életmódot folytató hívők akarják az embereket megnyerni Krisztusnak? Ma a misszióban alig van szó arról, hogy az ember aratja is azt, amit vetett (Gal 6:7). Hogy a bűnnek kárhozatos következménye van. Elhallgatott az egyházban a prófétai szó. Szűnőben a felelősség önmagunkért és a világért. Evangélizációinkon lágy szólamokkal keressük a megtérni nem akarók kegyeit is. Pedig Isten az emberiség igaz bírája volt és maradt. Az egyházban is, de az egyház határain túl is. Először nekünk, hívőknek kell bűnbánatot tartanunk, és elkötelezni magunkat a megalkuvás nélküli Krisztus-követésre. Mert a világ ítélete már kimondatott (Jn 16:11). Eközben azonban Isten a mentő szeretetét is kinyilvánította (Jn 3:16). Olykor felharsan az Úr hangja, máskor szelíden szól, de megtérésre hív. Minket is. Aki megtér, még az ítéletben is megtartatik (2Pét 3:8-13).
Hegyi András
