„Adni csak magamat lehet”

Beszélgetés a Márk-dráma váradi szereplőivel

2017. március 28-án mutatták be a nagyvárad-belvárosi gyülekezet körtermében a Márk drámát. Az előadás ötletgazdája az angliai Andrew Page, akitől Benedek Zalán átvette a rendezés jogait a magyar nyelvterületen. A színdarab amatőr szereplőkkel bemutatott, interaktív, körszínházi formája Márk egyébként is tömör, dinamikus evangéliumának. A darab különlegessége az amatőr szereplőkön kívül abban áll, hogy egyszerű öltözetben, díszletek és jelmezek nélkül, a nézők között megy végbe, némi humorral fűszerezve, mégis ragaszkodva a bibliai történet szövegéhez és vonalvezetéséhez. Benedek Zalán, a darab budapesti rendezője, akinek szülei székely származásúak, régóta tervezte Erdélybe hozni az előadást. Zalán érdeklődése a színház iránt gyermekkorára nyúlik vissza. Amint az Új Remény szegedi baptista gyülekezet holnapján írja Honfiné Kurai Kinga, „a színházi kulisszák mögött nőtt fel. Óvodás korában előadást szervezett a társainak, kis iskolásként gyerekszínész volt, gimnazistaként komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy ezen a pályán induljon el. Amit lehet, kipróbált: diákszínpad, szavalás, színházi stúdió, mozgás-színház, egyetemi színpad. Tanulmányai mellett színészként dolgozott a Győri Nemzeti Színházban, később a veszprémi Pannon Várszínházban. Ám Valaki közbeszólt. Ma már úgy látja, nem véletlen, hogy Veszprémben tanult rendezést, dramaturgiát, előadás-elemzést és színházi szemiotikát, nem pedig Pesten. De ennél is fontosabb, hogy élete ebben az időszakban vett gyökeres fordulatot.” (A Benedek Zalánnal készült részletes interjú az ujremeny.hu weboldalon olvasható.)

A váradi csapat toborzása még januárban elkezdődött, amikor Zalán hosszabb időt töltött Nagyváradon, és a hónap végén részt vett a Szövetség missziós konferenciáján is. Itt mondta el, hogy a Márk dráma megrendezése tulajdonképpen misszió. A darab előadására, több próba után, március 28-29-én került sor a belvárosi gyülekezet körtermében. A néző- és színtér egybeépült, a köralakban elrendezett székek között keresztalakú átjárókon és egy kör alakú középső téren zajlott az előadás. Mivel jogvédelem miatt tilos az esemény fotózása illetve videózása, nem tudunk képanyagot mutatni róla. 

Május 24-én a nagyváradi darab 14 szereplője kapcsolatápoló vacsorára ült össze, itt beszélgettünk a szereplőkkel az előadásról, a rendezőről, a csapatról, és nem utolsó sorban a közönség reakciójáról.

Gönczi Géza: Milyen élmény volt részt venni a darabban? Mi volt a szerepetek?

Kovács Attila Zsolt: Nagy élmény volt számomra Péter bőrébe bújni, és szereplőként eljátszani, amit a Márk evangéliumában olvasok. Teljesen más elolvasni, mint eljátszani. A rendező nagyon találóan osztotta ki a szerepeket: ismerőseim szerint, és szerintem is talált rám Péter szerepe. Eszembe jutottak a harcaim, az első döntésem, aztán a tagadásom, amikor azt mondtam, én most nem akarok belőle, aztán az összetöretés pillanata. 

Kiss Adina: Nekem András szerepe jutott, és én is a rendező éleslátását emelném ki, ami a szereposztást illeti. 

Bóné Loretta: Nekem kisebb epizódszerepeim voltak, például én játszottam a süketnémát, vagy a Jézust sirató asszonyt. 

Gergely Efraim: Nekem a téma komolysága ellenére a szövegekbe belevitt humor tetszett. A szereplők maguk állították össze a szövegeiket, és bár ezek ragaszkodtak az eredeti párbeszédhez, a leíró részekben nagyon sok humor megjelenhetett. 

Gergely Erna: A Márk dráma kapcsán újból meg akartam határozni a helyemet Jézus holdudvarában. Nem tartozom a belső tanítványi körhöz, még csak a 12 közé sem. S eme hozzáállásom miatt valószínűleg engem is kiküldene Jairus házából, s nem lennék tanúja a csodáknak. Vagy ha elutasító választ kapok az imámra, megszomorodom s visszahúzódom a sarokba duzzogni, pedig nagyon igényelném Jézus kitüntető figyelmét. Ugyanakkor egyre erősödni érzem a (már-már üvöltő) vágyat, hogy „Uram vegyél be engem is a belső tanítványi körödbe”! Mindeközben tudom, hogy Jézus is ott áll mögöttem, rajtam tartja szemét, én szemem sarkából figyelem Őt. Fülemet nyitva tartom, s figyelek, hogy mit beszélnek körülöttem a nagyok. Jézus egyelőre csak „rejtjeleken” keresztül tud nekem üzenni: egy zenedarabon-, egy íráson- vagy színdarabon keresztül. Vagy egy Márk dráma által. 

Bernáth Krisztina: Engem „Jézus” nem választott a tanítványai közé. Pedig ott szerettem volna lenni Vele mindenütt, attól kezdve, hogy mögötte álltam, amikor az Atya kijelentette, hogy Ő a szeretett Fiú. Csak az érdekelt már, hogy körülötte csodák történnek, és mellette pótolhatatlan szerepem lehet a történetben. Eveztem volna a hajóban, amikor vihar volt, de helyette esőcsepp voltam és a vihar, amit le kellett csendesíteni. A kenyerek szétosztásánál bejártam volna az ezreket, de helyette engem kellett táplálni. Én voltam az, aki éhezett. Táplálnom, üdítenem kellett volna. De gyümölcstelen voltam. S egyszer, amikor arra járt, mégis főzhettem neki vacsorát, és kicsit beszélgettünk is, miközben a társaság evett. S miközben foszlott a kenyér, ott, vacsora közben értettem meg valamit abból, hogy adni csak önmagamat lehet. Gyógyítani, segíteni akartam, de nekem volt szükségem gyógyulásra. S aztán egyszer hangja lehettem egy vaknak, aki maga mondta el, hogy segítségre szorul. Kértem volna én is, hogy ültessen a jobb oldalára. Vagy a balra. De én voltam az Irigység, aki hátat fordít mindenkinek. És én voltam az, aki Hozsannából „Feszítsd meg!”-gé halkul s elárul, majd tagad. S innen már Pilátus is lettem volna, a nép ítéletébe menekülő vezér. Hallottam magam, ahogy elégtételt nyújt, hogy ők mondják ki, amit kegyetlenül mondtam volna én is, még azután is, hogy felismertem benne a Szeretett Fiút. S bár Pilátus is lettem volna, ehelyett vihettem az örömhírt. Nem kezdi felsorolni a lajstromot. Feladattal bíz meg. S már nem muszáj, hogy a hiányaim határozzák meg az életemet. 

Szabó Gedeon: Én Keresztelő Jánost és Júdást játszottam, és első látásra, ugye, nem fér össze a kettő, hiszen az egyik jó, a másik rossz. Voltam ezenkívül süketnéma, és gazdag ifjú is. Ez az utóbbi szerep különösen jól illett rám, amint odaállok Jézus elé, és kissé lekezelően kérdezem: „Mit tegyek, hogy bemehessek az országodba?” Én megteszem, amit kell a gyülekezetben, és akkor mi kell még? A Júdás szerepe pedig lesokkolt, bár valahogyan ez is talált hozzám. A csapatról annyit mondhatok, hogy nagyon hamar összekovácsolódtunk. Különös hangsúllyal tanultuk meg például a végén az „Ámen”-eket mondani. 

Kovács Csongor: Nekem két nagy szerepem volt, az egyik Jakabé. Ebben a szerepben úgy találtam magamra, hogy ugye ott járok Jézus közelében minden nap, mégis olyan hamar szkeptikussá válok. Megtapasztaljuk a csodákat, de valahogy nem jutnak el a szívünkig. Egy kis lenézés is volt bennem a tanítványokat illetően, hogy milyen gyarlók voltak, hogy annak ellenére, hogy annyi mindent átéltek Jézus mellett, mégis hitetlenek voltak. A másik szerepem Jézus megfeszítése volt, és ebben az érintett meg, hogy igen, valóban az én bűneim szegezték őt a fához. Ugyanúgy a két szerep közti ellentét is foglalkoztatott, ez a váltás, hogy először közelről követem Jézust, majd én szegezem a kereszthez a mindennapokban. A csúcspontok igazából a próbák utáni szünetek voltak, amikor kiértékeltük az aznapi munkát. 

Kelemen Lilla: Én voltam többek között az asszony, aki Jézus lábaira öntötte a drága kenetet. Ezenkívül a közös jelenetekben is szerepet kaptam, például akkor, amikor együtt suttogjuk, hogy „Feszítsd meg!” 

G. G.: Volt-e az evangéliumi történetnek olyan kiemelkedő pontja, amit különösen átéltél játék közben? 
K. A. Zs.: Az egyik ilyen epizód az volt, amikor Zalán megkért, hogy játsszam el, hogy sírok a tagadás után. A másik az a jelenet volt, amikor a közönség mögött álltunk, és közösen suttogtuk, hogy „Feszítsd meg!” Éreztük, hogy a közönséget is megrendíti a jelenet.
K. A.: Én a saját szerepemet illetően emelnék ki két momentumot. Ez egyik, amikor a Jairus lányának feltámasztásánál Jézus csak Pétert, Jánost és Jakabot engedi be, a többieket kiküldi, s András lévén, ki kellett mennem. Ez a „kiközösítés” nagyon érzékenyen érintett. Amikor gondolkodtam rajta, miért is eshetett ez olyan rosszul nekem, rájöttem, hogy így van az életben is, aki hitetlen, lemarad a  csodáról, lemarad a megdicsőülés hegyéről. A másik a megszállott fiú meggyógyítása, amikor az apa jön Jézushoz, hogy mondja, hogy a tanítványaid, köztük András is, próbálkoztak, és nem sikerült nekik meggyógyítani. És akkor én teszem fel Jézusnak a kérdést, hogy nekünk miért nem sikerült meggyógyítani? Itt saját bűnös, emberi természetem gyengeségével szembesültem.
B. L: Engem főleg a megfeszítés körüli közös jelenetek érintettek. Amikor azt mondjuk Jézusnak, hogy „Most tégy csodát!”, vagy amikor hallod a kalapácsütést, és utána síri csend. Teljesen más valószínűleg átélni, és átadni sem tudtuk ezeket a jeleneteket, de egy morzsányit sikerült éreztetni ezekből a pillanatokból.
Elekes Adina: Engem a megfeszítés momentuma érintett meg különösen, és azt hiszem, nincs olyan hívő ember, aki nem így lenne vele.
K. L.: Nekem az volt kiemelkedő élmény, hogy nekem jutott az ördöngős szerepe, és rájöttem, hogy olykor valóban én is ugyanolyan lázadó, ordibáló személyiség vagyok.

G. G.: Mi volt a közönség reakciója? Tudtok-e olyanokról, akik az előadás hatására közelebb kerültek Istenhez?
K. A. Zs.: Igen, az édesanyám. Imameghallgatás volt, hogy ő is eljött. Mindemellett úgy a  meghívott barátaimra, mint édesanyámra is nagyon nagy hatást gyakorolt az előadás.
K. A.: Eljöttek óvodai szülők, és az egyik anyukát az a jelenet ragadta meg, ahol együtt kiáltjuk-suttogjuk a „Feszítsd meg”-et. S mivel ekkor ugye a közönség mögött álltunk, úgy érezte, mintha ő is mondaná velünk.