Igehely: ApCsel 12:1-5; Kulcsige: ApCsel 12:1 „Abban az időben Heródes király kegyetlenkedni kezdett a gyülekezet egyes tagjaival.”
Az üldöztetés egyre intenzívebbé válik a jeruzsálemi egyház számára. Heródes kegyetlenkedésének folytán Jakab lett az első apostol, aki vértanúsággal fejezte be földi pályafutását. István után ő a második keresztyén vértanú. Az Ige nagyon röviden írja le a történteket.
Igehely: ApCsel 7:54-60; Kulcsige: ApCsel 7:59 „Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”
Habár István csakis a színtiszta igazságot mondta, ez nagy haragot gerjesztett a hallgatókban. Ezzel ellentétben az első vértanú öröme egyre jobban fokozódik, amikor megnyílik előtte a menny és látja Isten dicsőségét, valamint az Úr Jézust az Isten jobbján állni.
Igehely: Lk 15:11-32; Kulcsige: Lk 15:20 „És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.”
A tékozló fiú történetében a csődöt mondott hazatérő fiú megismeri édesapját olyannak, amilyennek talán sohasem látta vagy gondolta.
Igehely: Lk 8:40-42, 49–56; Kulcsige: Lk 8:41-42a „Ekkor egy Jairus nevű ember jött hozzá, aki a zsinagóga elöljárója volt, és Jézus lába elé borulva kérlelte, hogy jöjjön el a házába, mivel egyetlen leánya, aki mintegy tizenkét éves volt, halálán van.”
Az Urat örömmel fogadók között volt egy személy, aki nem örvendezéssel várta Őt, hanem inkább reménységgel. Egy fájó szívű édesapának a legfőbb vágya az volt, hogy segítséget találjon. Fontosabb volt számára, mint bármi más, és mint égető tűz, emészthette szívét e teher.
Igehely: Mt 1:18-25; Kulcsige: Mt 1:24-25 „József pedig, amikor felébredt álmából, úgy tett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki, és feleségül vette őt, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el.”
Józsefnek megadatott, hogy édesapaként egy különleges szerepet töltsön be. Egy meghatározott ideig nevelője lehetett Jézus Krisztusnak.
Igehely: 2Sám 19:1-9a; Kulcsige: 2Sám 19:1 „A király megrendült, és sírva ment föl a kapu fölötti helyiségbe. Miközben ment, ezt mondogatta: Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon! Bárcsak én haltam volna meg helyetted, fiam, fiam, Absolon!”
A mai történet komoly önvizsgálatra szólít fel minket. Dávid eljutott egy olyan ponthoz az életében, amikor fia, Absolon a trónját akarta elfoglalni jogtalanul, sőt az édesapja életére is tört.
Igehely: 5Móz 1:29–38 Kulcsige: 5Móz 1:36 „Csak Káléb, Jefunne fia fogja meglátni azt, neki és fiainak adom azt a földet, amelyet bejárt, mert ő hűségesen követte az Urat.”
Józsué és Káléb a hit emberei voltak. A próbákban megerősödött a hitük, mert bíztak Isten ígéretében. A nép miért hátrált meg? Valószínűleg azért, mert a láthatókra néztek és megijedtek. Mózesről azonban azt olvassuk: „Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant” (Zsid 11:27). Az, hogy ő nem ment be a földi Kánaánba, részben a nép számlájára írható: „Rám is megharagudott az Úr miattatok, és azt mondta: Te sem mégy be oda” (5Móz 1:37). Láthatjuk, hogy a hit, a bizalom és a hűség mellett fontos az engedelmesség is.