d.e. Eszter életmentő küldetése – Eszt 4:1-17
„Ha el kell vesznem, hát vesszek el!” (Eszt 4:16d)
Pontos időzítés, megfelelő emberek mozgósítása, a helyén mondott szó ajándéka, és mindenek fölött a kegyelem – így összegezhető a meg nem nevezett, egyetlen igaz Isten munkálkodása Eszter könyvében. Itt az apró, szinte észrevétlen mozzanatok döbbenetes jelentősége hajnali sugárként világítja meg az isteni tervet annak idejében. Egy, a pogány világ központjában élni kényszerült zsidó lány kitárja szívét, és megérti, hogy feladata van. Megérti, hogy nem a történelem szeszélyes szélfúvásának játékszere és áldozata, hanem úgy, amint van – tapasztalat nélkül, fiatalsága és női mivolta ellenére – formálója lehet a történelemnek a néki adatott kegyelem szerint. Isten alkalmas eszközöket rendel – Márdokeust – hogy e felismeréshez juttassa választottját. Támogatók is lesznek, nem is kevesen, akik imádságban és böjtölésben az ügy mellé állnak. A feladatot nem lehet átruházni senkire. A feladatot időben kell végrehajtani. A feladatot el lehet utasítani félelemből, kényelmességből, makacsságból. Az élet a tét – a megbízotté is, másoké is. Isten akarata azonban így is, úgy is megvalósul. És Eszter ráhangolódik Isten akaratára. Semmivel sem gondol, az élete sem drága, csak hogy betöltse szolgálatát.
Időszerű történet, hiszen ez ítéletre megérett világban küldetésünk van. Születésünk idejét, helyét, nemünket, életkörülményeinket Isten határozta meg, ahogyan jónak látta. Sokféle eszközt bevetett, hogy megismerjük, és hogy felismerjük a reánk mért feladatot. S azt nem lehet átruházni senkire, és időben kell végrehajtani. A feladatot el lehet utasítani félelemből, kényelemből, makacsságból, és lehet tudomást sem venni róla – ezért van a hívők közösségében annyi erőtlen, beteg, és ezért alusznak olyan sokan. Ha kitárjuk szívünket, az erő, a szeretet és a józanság Lelke betölt, s szent csodálkozással döbbenhetünk rá, milyen hatalmasan munkálkodik Isten körülöttünk, és ahová minket küld, Ő már rég ott van! Ő olvasztja meg a királyok szívét! Ő mindig győz, de csodáit és dicsőségét csak annak mutatja meg, aki így szól: „Ha elveszek, hát vesszek el, de elvégzem a rám bízott munkát, teljesítem a küldetést!” (Kiss Lehel)
Imaáhítat: Imádkozzunk a lelkipásztorok és a gyülekezeti tagok egészséges kapcsolatáért! – Fil 4:12-18
Bibliaóra: Az Istennek tetsző lelki munkások – 1Tim 3:1-16
Aranymondás: 1Tim 3:15b
d.u. „Egyenlő indulattal legyetek!” – Fil 2:1-4
Mivel a gyülekezet nem földi, hanem mennyei eredetű, élő szervezet, kell, hogy benne, mint egységben – és annak minden tagjában egyenként is – mennyei alapelvek érvényesüljenek. Körülményeink teljes mértékben földiek, de ami ezek között megtart, sőt növekedést biztosít, az nem a puszta ismeret, nem az áthagyományozódott „jó rend”, nem is a korszerű módszerek, hanem egyedül a krisztusi jellem. A köztünk járó Jézus jellemét az Atyával és a Szentlélekkel való tökéletes egység határozta meg. Nem volt önmagában való terve, mondanivalója, tette – korlátlan szabadságában is boldog függőséget tanusított. Jó volna, ha Ő, mint aki az Atyával és a Lélekkel egy, és mint aki feje a Gyülekezetnek, azt a tiszteletet, magasztalást és engedelmességet kapná meg részünkről, ami megilleti azt, aki nélkül semmit sem cselekedhetünk! A lelki testvérek közötti, helyes egyenlő indulatra való törekvés (mert nem minden egyenlő indulat helyes!) alapja nem lehet más, mint a krisztusi ábrázatra formálódás vágya. E vágynak kell meghatároznia indulatainkat, terveinket, minden megnyilvánulásunkat. A Lélek által egynek kell lennünk az indulatban! Ez egyáltalán nem jelent egyhangúságot, hiszen különböző ajándékaink vannak. Nem jelent mindig vélemény-egységet sem, hiszen rész szerint van bennünk az ismeret, és a hitet is mérték szerint kaptuk. Az egyenlő indulat összhangot jelent, szimfóniát a legnagyobb zeneszerző és a legjobb karmester szíve szerint. Az Ő szíve a Golgotán mutatkozott meg általunk legteljesebben szemlélhető mélységében és tisztaságában – amikor miattunk, helyettünk, érettünk feláldoztatott; amikor a gondoskodás vigasztaló egységére buzdította Jánost, a tanítványt és Máriát; amikor imádkozott gyilkosaiért. Nem versengésből tette, nem hiábavaló dicsőségvágyból, nem a maga hasznát nézve, hanem egyedül azért, mert a szeretet mindent felülíró indulata késztette erre. Ő örömét leli ebben az indulatban, mint abban is, ha az Ő gyermekei erre az indulatra törekszenek – mert a kereszt után a feltámadás dicsősége jön, a hűséges, alázatos, szeretetteljes szolgálat után a mennyel való egység el nem múló gyönyörűségének kiteljesedése következik! Ha örömünket leljük Krisztus irántunk tanúsított indulatában, törekedjünk a Vele és testvéreinkkel való egyenlő indulatra! (Kiss Lehel)
