Igehely: ApCsel 13:38-49; Kulcsige: ApCsel 13:46b „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítottátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.”
Természetesen, kötelességünknek és kiváltságunknak tartjuk élni és hirdetni az Úr Jézus evangéliumát a saját családunknak és népünknek. Ezt bátran tették Pálék a pizidiai Antiókhiában is. Másként fogalmazva: az ószövetségi ismeretekkel és neveltetéssel rendelkező, vallásos embereket szólították meg először.
Azonban többszöri próbálkozás után kiderült, hogy csak kisebb részük kész és nyitott Istennek Jézusban megnyilvánuló kegyelmét elfogadni. A többség eltelt irigységgel, látva az örömhír iránti elképesztő érdeklődést, káromolva ellene mondtak Pálék szolgálatának. Ekkor Pál és Barnabás új munkaterületet fogadott el Istentől. Azonnal a nemzetek felé fordultak teljes idejükkel és energiájukkal, hisz köztük az evangélium tarolt. Számunkra is lényeges szempont az örömhír utáni szomjúság és nyitottság. Amikor Isten ajtót nyit, akkor az ige arat helyi és tartományi szinten is!
Eleget tettünk-e családunk, rokonságunk és népünk iránti lélekmentő kötelességünknek? Miként fogadták mentő szeretetünk megnyilvánulásait? Milyen vezetést kaptunk az örömhír további terjesztésére nézve?
dr. Vass Gergely
Mivel egyezel meg, testvérnő?
Igehely: ApCsel 5:7-11 „Mintegy három óra múlva a felesége is bement, mit sem tudva a történtekről. Péter megkérdezte tőle: Mondd meg nekem, ennyiért adtátok el a földet? Ő így felelt: Igen, ennyiért. Péter így szólt hozzá: Miért egyeztetek meg abban, hogy próbára teszitek az Úr Lelkét? Íme, azok, akik a férjedet eltemették, az ajtó előtt állnak, és kivisznek téged. Az asszony pedig azonnal összeesett a lába előtt, és meghalt. Amikor bejöttek az ifjak, halva találták, kivitték őt is, és eltemették a férje mellé. Nagy félelem szállta meg az egész gyülekezetet és mindazokat, akik hallották ezeket.”
A Szentírás azt mondja, hogy a férjnek és a feleségnek ki kell egészíteniük egymást, hogy együtt még inkább szolgálhassák Megváltójukat – hiszen örököstársak az élet kegyelmében. De nem szabad, összefogva a rosszban, egymás bűnének falazniuk.
Szafira is elköveti férje hibáját. Hazudik a Szentléleknek, ítéletet hozva ezzel magára, pedig egy őszinte bűnvallással megmenekülhetett volna ettől. Soha nem tudhatjuk, meddig van lehetőség a megtérésre, a bűnök elhagyására. A kegyelmi idő minden ember felett egyszer lejár, ezért veszélyes dolog rendezetlen élettel élni akár egy percet is, mert nem tudhatjuk, meddig tart életünk: „Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” (Lk 12:40).
Az első gyülekezettel kapcsolatban itt olvasunk először arról, hogy a bűn beférkőzött oda, de Isten hamar meg is tisztította azt. Ha ma is hasonlóan cselekedne az Úr közösségeinkben, vajon milyen híreket hallanánk? De Isten jósága minket ne a felelőtlenségre indítson, hanem megtéréssel válaszoljunk hosszútűrésére. Imádkozzunk mi is, hogy olyan istenfélelem legyen a szívünkben, amely a bűntől tart távol, nem pedig Megváltónk szeretetétől.
Szabó Róbert
