Vihar támadt

Georgij kísért ki a szigetszentmiklósi HÉV-állomásra, cipelte is az egyik csomagomat. Tört angolsággal búcsúztunk el és ígértük, hogy majd írunk egymásnak. Széles mosollyal integetett utánam. Ugyanaznap indult ő is haza, az enyémnél egy még szegényebb ország fővárosába, Kijevbe – ’98-ban, hogy befejeztük az az évi négy hetes nyári szemesztert az IBLÁ-n, az amerikai Déli-Baptisták támogatta lelkimunkásképző intézetben. Úgy emlékszem, civil foglalkozásból startolt át akkortájt a lelkipásztori szolgálatra. Én meg a szerkesztőségi munka ága-bogaival küszködtem, mint újonc. Mentegetőzés-féle ez most már, hogy levélváltások után a kapcsolatunk megszakadt.

***

„Soha nem néztem még ennyit a híreket, mint aznap, hogy kitört a háború” – mondta a következő vasárnap az éneklést vezető nőtestvér a magyar imaházban. Úgy érzékeltem, mások is így voltak ezzel – ami természetes, helyénvaló reakció. Magamban restelltem, hogy velem az ellenkezője történt. Február 24-én hajnalban, a hírek olvastán olyféle szomorúság fogott el, mint tompa fájdalom, mely nem enged. Napközben Georgij járt az eszemben és ismeretlenül is a gyülekezete. Aztán a ’96-os őszi szemeszterből Tánya, Odesszából, meg egy másik kedves diák Csernobil környékéről. Jegyzeteim: címek, telefonszámok tőlem sok ezer mérföldre. Mennyire kellenének most! A hajdani társaknak tudnék-e vajon segítséget nyújtani, nekik szállást felajánlani?

***

Március 12-e van, szombat délután, odakünn mínusz hét fok. Északról, az Erie-tó felől sűrűn szél támad, porhavat kavar. „Ezen a héten nem olvastam híreket, mert már nem lehet tudni, mi igaz és mi nem” – a mondatot egy, a háborús helyzetet elemző magyar Youtube-os adás kommentjében találtam, most csütörtökön. Ez is nagyon szomorú, hogy roncsolódik és darabokra hull a közösségi háló. Igaz információk hiányában meg hogyan cselekedjék jól az ember? Majdnem félezer éve, a sarutlan karmelita rend kolostorainak sokaságát alapító, írónak is kitűnő Avilai Teréz, „nővéreit és leányait” ilyképpen bátorította: „Nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni”.

Szilágyi László