Szívből ének kél

„Téged illet a dicsőség, / Rólad szól a szív és száj. / Szerelmedből elfogadtál, / Kegyelmes és jó király.” (Az EMABISZ-énekcsoport szövegeiből.) Március jön, gondolkodjunk és írjunk a szabadságról! Lehet-e ennél szebb téma? És van-e nehezebben megírható?

Visszafogom magam

Egy kisebb áruház parkolójában találkoztunk. Az én autómba ültünk be. Hamar elrendeztük a formaságokat, és kézhez kaptam a következő egy évre szóló hivatalos papírokat. Keveset még beszélgettünk. Közben nagyon odatolakodott a kérdés: „Hogy vagy?”. Nem szokásom könnyen feltenni ezt, akkor is féltem, hogy miféle választ indítok el. Ezért gyorsan még hozzátettem: „És hogy vannak a gyerekek?”. „Ők jól vannak, feltalálják magukat” – mondotta a már tinédzserkorba lépő és immár félárván maradt lányairól. „Hanem sokszor nekem kell visszafognom magamat” – tette hozzá halkabban. Majd szüneteket tartva sorolta, miként folyik az élet tovább, ha már nincs a drága társ. Szótlanul hallgattam a nálamnál jóval fiatalabb atyámfiát. Ismertem távolabbról őt is, aki immár örökre elment. Aztán lassan elköszöntünk. Ott, abban a rövid találkozásban, egy különösen nagy dologra tanított. És nem sikerült valamiképpen ezt neki akkor megköszönnöm.

Leteszem a koronát

A civil sajtó megemlékezik-e a nikolsburgi békekötésről? Óévkor nagyon vártam, de nem találtam erre vonatkozó írást. 400 éve történt, Szilveszter napján, hogy Ferdinánd király és Bethlen Gábor küldöttei végre megegyeztek. Az öt hónapig tartó tárgyalások kimenetelét a város anabaptista gyülekezete feszült figyelemmel kísérte. Hittársaik közül egy csoport, a közeli Felvidékről, ekkor már megérkezett Erdélyországba. Sóvárogtak és indultak volna ők is – így mondták: „a szabadság földjére”. A fejedelem bölcsen visszafogta magát, és szinte példátlan módon átadta a koronát. A békességszerzéssel pedig jogot nyert többek között arra, hogy „újhitűeket” Morvaföldről is letelepítsen. Stephanus Bartholomeo könyvében, a Testvérek-ben olvassuk: az alvinci újkeresztyének számoltak a morvaföldiek érkezésével. És 1622 tavaszán úgy fogtak a habán telep építéséhez, hogy őszire már „a testvérek” számára is fedél legyen.

Magamat adom, szeretettel

Egy könyvecskével lepett meg adventre a Christianity Today kiadó. Az áhítatos olvasmányok közül a Mit jelent Istennek lenni c. írás (What it means to be God) már tovább mutat húsvétra. Alapigéje a filippiekhez írt levél 2. részéből vett két vers: „(6) aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, (7) hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez.”

Egy egészében majdhogynem felfoghatatlan ellentmondást mutat nekünk a Pál apostol által közzétett Krisztus-himnusz – állapítja meg Wesley Hill , a pittsburghi Trinity Episcopal Cathedral lelkésze. Szerinte az értelmezés kulcsai a „bár” (though) és a „de” (but) kötőszavak, a legtöbb angol fordításban ezek kapcsolják a mondatrészeket: „bár Isten formájában volt, ...de megüresítette önmagát”. Ebben az olvasatban, érvel tovább a teológiai tanár, valami nagy aránytalanságot érzünk Isten Fiának dicsősége és önkiüresítése között. Nyilvánvalóan sok igazság van a Pál szavainak ilyetén való értelmezésében, amely rávilágít: Isten milyen nagy árat vállalt azért, hogy mi közelebb kerüljünk hozzá.

Az eredeti nyelv azonban másképpen is fordítható, folytatja Hill, mégpedig a „mert” (because) és az „ezért” (therefore) kötőszavakkal: „mert Isten formájában volt, ... ezért megüresítette önmagát”. És könnyen lehet, hogy Pál finoman másra gondolt. Ebben az olvasatban kongruens, egybevágó Isten Fiának örökkévaló ragyogása és a megtestesülésben való önkéntes önmegtagadása. Az utóbbi felfedi, vagy megmagyarázza, hogy valójában miről is szól az előbbi. Ennélfogva kiderül, fejezi be érvelését W. Hill, hogy Isten jelleme az önátadó szeretet, úgymond „az úton teljesen végig”.

Epilógus

Háborúkat és annyi zűrzavart, mint nagy- és dédapáink, kortársaimmal nem tapasztaltunk. De sok mindent megéltünk és mindannak majdhogynem az ellenkezőjét is. Következésképpen a világ menetét – talán mondhatom az ő nevükben is – alig-alig értem. Kegyelmi és felszabadító pillanatok azok, amikor fentről, váratlanul, mintegy felhőrésen át, áttör egy kicsike sugár, és a dolgok összefüggéseire fény vetül. Ha megnyugszik a szív, könnyen énekre kél: „Téged illet a dicsőség...”.

Szilágyi László