Idegenek köztünk

Nyár óta menekültek hatalmas tömegei érkeznek Európába. A befogadásukról alkotott nézetek megoszlanak. A liberális, baloldali hangok az embertárs szeretetének keresztényi kötelezettségére hivatkozva mindenkit feltétel nélkül beengednének, míg a konzervatív, jobboldali érvek a nemzet védelme érdekében különbségeket tennének közöttük. Vajon a Szentírás alapján kinek van igaza?

A Szentírás szerint Isten akarata, hogy legyenek különböző karakterjegyekkel rendelkező nemzetek. Az Ő akarata volt, hogy szétszéledjenek a Földön, Ő jelölte ki letelepedésük helyét, s alapvetően Ő határozta meg területeik határait is, sőt, törvényt adott a számukra (Noé törvényei — lásd keretes írásunkat).

A népek szétszéledése, a népvándorlások, honfoglalások kora javarészt az ókortól a középkor első feléig tartott. A Szentírásban láthatjuk, hogy olyan földek is kerülhettek egy-egy nemzet birtokába, melyeket előtte más népek laktak. A föld elvesztése a Biblia szerint akkor következik be, amikor egy nemzet a számára is megfelelő életfeltételeket teremtő törvényeket — azaz Noé törvényeit — visszafordíthatatlanul áthágja. Ilyenkor Isten a földterületet más népeknek adja (lásd például Kánaán földjének korábbi lakosait: 3Móz 18:25—28). A szétszóratás és a földtől való megfosztatás a törvények áthágása esetén még Izrael fiait sem kímélte. Isten a történelem során különböző birodalmakkal büntette népét: bűneik következménye volt a babiloni fogság, és vétkeik miatt következett be kétezer évvel ezelőtt a nagy diaszpóra is.

Ugyanakkor azzal együtt, hogy Isten minden nemzetnek saját földterületet osztott, egyéneknek — esetenként egy-egy nemzetnek is — megengedte, hogy különböző okokból kifolyólag ideiglenesen vagy akár véglegesen más népek között telepedjenek le. Jákób és családja gazdasági menekült volt Egyiptom országában, Naómi és családja anyagi nehézségek miatt költözött egy időre Moáb földjére. De Izrael fiai között is éltek jövevények: adófizetőkként laktak közöttük Kánaán ősi lakosai; fa- és vízhordókként a gibeoniták; a jerikói Ráháb, valamint a moábita Ruth Jézus családfájába is bekerült; a filiszteus Góliát megfélemlítő propagandát folytatott; az edomita Doég besúgó és ártatlan emberek gyilkosa lett; a hitteus Uriás Dávid hűséges katonájaként tevékenykedett; a frigyláda három hónapig a gitteus Obed Edom házában nyugodott; a Templom-hegyet Dávid a jebuzeus Araunától vásárolta meg; Salamon idejében 153 600 jövevény élt Izraelben; a szamaritánus Szanballat és az ammonita Tóbiás pedig Jeruzsálem és a zsidó állam helyreállításának megakadályozásán ügyködött. De vajon milyen feltételek mellett élhettek Izrael fiai között idegenek?

 

Szeresd a jövevényt!

„Hogyha jövevény tartózkodik nálad, a ti földeteken, ne nyomorgassátok őt. Olyan legyen néktek a jövevény, aki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeressed azt, mint magadat, mert jövevények voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (3Móz 19:33—34) — szól a ma oly sokat idézett mózesi passzus, mely a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”parancsra rendkívüli módon rímel. Az alábbiakban azonban egy másik lehetséges olvasatát kutatjuk a jövevényekkel kapcsolatos szövegnek.

A héber nyelv többféle szót használ az idegenekre, „vendégmunkásokra”, akiket „státuszukból” fakadóan más-más kötelezettségek és jogok illetnek meg. S bár a szavak jelentése, jelenté - sének fókusza kontextustól függően változhat — egyesek át is fedhetik egymást —, nagyjából elkülöníthető használatuk módja, így érdemes végiggondolni, egybevetni azokat a szövegrészeket, törvényeket, melyek a különböző héber szavakhoz köthetők.

A fenti passzusban a héber gér szó szerepel, melynek elsődleges jelentése: idegen; nem az adott személyhez, családhoz, törzshöz, nemzetséghez, nemzethez tartozó ember; jövevény, bevándorló. A lakik (gúr) szóból származik, tehát alapvetően olyan személyekre használatos, akik mintegy idegenként, jövevényként letelepednek egy számukra addig ismeretlen nemzet — vagy egy nemzeten belül másik törzs, nemzetség vagy család — fiai között, s ott állandó lakossá válnak.

A Tóra a gérrel kapcsolatban tartalmazza a legtöbb kötelezettséget és a legtöbb jogot is. Mindenek - előtt kimondja, hogy a gérnek el kell fogadnia a befogadó nemzet — jelen esetben Izrael — állami törvényeit, cserébe pedig ugyanúgy kell vele bánni, mint az állampolgárral.

 

 

Kötelezettségei a következők: nem imádhat más isteneket, mint a befogadó nemzet; nem lehet bálványimádó; nem átkozhatja és nem káromolhatja Istent; nem követhet el gyilkosságot; gyermekét nem áldozhatja fel a Moloknak; nem ehet vért; nem követheti el a Mózes 3. könyvének 18. fejezetében felsorolt szexuális bűnöket (például házasságtörést, homoszexualitást stb.). Ezek a törvények eddig tulajdonképpen a Noénak adott — s így a Föld minden részén minden egyes nemzetre érvényes — erkölcsi és államigazgatási törvényeket fedik le, azzal a kitétellel, hogyha egy Izrael földjére betelepült jövevény hágja át őket, akkor a zsidó törvényhozó testület bíráskodik felette, és úgy bünteti, ahogy azt a befogadó nemzet „alkotmánya”, — azaz jelen esetben Mózes Törvénye — előírja.

Az Izrael területére betelepült jövevényre azonban egyéb törvények is érvényesek, melyek tulajdonképpen a vallási (és egyben kulturális) rendelkezésekhez való igazodást követelik meg legalább annyiban, hogy nem lehetetleníthetik el az őslakos zsidók számára a mózesi Törvényben előírt szimbolikus és rituális parancsolatok kivitelezését, sőt bizonyos cselekedeteikkel támogatniuk és segíteniük kell őket azok megtartásában. A gérnek tehát az izraelitához hasonlóan nem szabad dolgoznia szombaton; nem ehet peszachkor kovászos ételt; jóm kippúrkor „sanyargatnia kell” magát; végig kell hallgatnia a Törvény felolvasását az ünnepen. (Gérek részt vettek egyébként az Ebál és Garizim hegyénél a Törvény áldásának és átkának megvallásában is.) Egyes rituális-tisztasági törvényeket is be kell tartania: vadászatban elejtett állat vérét be kell fednie földdel, vadtól szaggatott álla tot ehet, viszont ez esetben estig tisztátalannak számít. Ha szánt szándékkal a befogadó nemzet — s így Isten — törvénye ellen cselekszik (például megszegi a szombatot), meg kell halnia (mint ahogy az izraelitának is).

Mózes Törvénye a kötelezettségeken túl a jövevénynek számos, szabad akaratból, jó - kedvből fakadó — izraeliták számára kötelező — rendelkezés megtételére is lehetőséget ad. Az elő - írásoknak megfelelően mutathat be kedves illatú áldozatot, fogadalomból és szabad akaratból való égőáldozatot, hálaáldozatot. Az áldozati hamu kihordásában is segédkezhet (de a Szent Sátorban nem). A páskaáldozatból csak akkor részesülhet, ha körül is metélkedik, s olyan lesz, „mint az ország szülötte”.

A kötelezettségekért cserébe Isten a gérek védelmét és jogait is pontosan szabályozza. Maga a Mindenható vigyáz a jövevényekre: az özvegyekkel, árvákkal és lévitákkal azonos szociális hálót működtet velük kapcsolatban (például az elhagyott kalászokat, gyümölcsöket leszedhetik; három - évenként a szegényeknek juttatott „második tizedből” részesedhetnek stb.), sőt maga Isten az, aki kenyérrel és ruhával látja el őket. Ha a gér elszegényedik, segíteni kell anyagilag, éppúgy, mint egy zsidót. Nem szabad nyomorgatni, nem szabad elnyomni, nem szabad rajta hatalmaskodni (a rabbik hozzáteszik: se verbálisan, se anyagilag). A bérét időben meg kell adni, nem szabad tőle kamatot és uzsorát szedni. Ha meggazdagszik, elszegényedett zsidó eladhatja magát neki rabszolgául, de ki kell onnét váltani, amint lehetséges. (Ugyanakkor egy nemzetben a jövevények anyagi felemelkedését a befogadó lakosság anyagi lesüllyedésével párhuzamosan a Biblia átoknak tartja.)

Igazságosan kell ítélnie a bírónak a gér perében, a vele szemben elkövetett jogsérelmet Isten maga bünteti meg. Ha véletlenül követ el gyilkosságot, joga van menedékvárosba menekülni, s részesül a népért bemutatott bűnáldozat által közvetített bűnbocsánatban is. A gért nem szabad utálni, és gonosz dolgokat sem szabad felőle gondolni.

A próféciák szerint a szétszóratás után helyreállt Izraelben is lesznek gérek, a messiási királyságban pedig a zsidókhoz hasonlóan sorsvetéssel földterületeket is kapnak.

Látjuk tehát, hogy a bevándorlókkal kapcsolatban a Tóra világos útmutatást ad: igazodniuk kell a befogadó nemzet állami törvényeihez, bizonyos mértékben pedig vallási és kulturális tradíciójához, szokásaihoz is. Kizárólag ez esetben részesülhetnek anyagi javakban, és ekkor követelhetik a fenti jogokat.

Az említett törvényhez — miszerint a jövevényt úgy kell szeretni, mint önmagunkat — Rási, a legnagyobb középkori Tóra-kommentátor hozzáfűzi, hogy a szövegben az áll: „Én vagyok a TI Istenetek”, azaz a te Istened és a jövevény Istene is.

A gér szót egyébként a Septuaginta sok esetben a prozelita (proszelütosz = betért) szóval adja vissza, mely a zsidó vallásba betért személyekre használatos. Ennek oka feltehetőleg az, hogy a gér szót maga a Héber Biblia is használja a teljesen zsidóvá lett idegenekre: Ráhábra és Ruthra, akik ilyen személyekként még a Messiás családfájába is bekerültek.

 

Telepesek és vendégmunkások

A gérre vonatkozó törvényeken kívül a Tórában más, idegenekre használt szavakkal kapcsolatos előírásokat is olvashatunk.

Az egyik ilyen a tósáv, azaz a „betelepült” idegen. A szó az ül, lakik, letelepszik (jásáv) szóból származik, tulajdonképpen annyit jelent: bevándorló, betelepült, telepes. Károli gyakran zsellérnek fordítja, mellyel hajdan a parasztság alsó rétegeihez tartozó, saját földdel nem rendelkező személyeket illették, akik tehetősebb emberek gazdaságaiban pénzért vagy terményekért cserébe végezték munkájukat. 

Bár egy gér lehet egyben tósáv is (innét eredhet a rabbinikus gér tósáv kifejezés), valószínű, hogy egy külön — nem csak munkavállalásra vonatkozó — kategóriáról lehet szó. Úgy tűnik, hogy a tósáv nem válik olyan módon a nemzet részévé, mint a gér, ezért kötelezettségei és jogai is szűkösebbek. Dolgozhat pap alkalmazottjaként, de nem ehet szentelt áldozati húst vagy ételt. Ha véletlenül embert öl, menedékvárosba menekülhet. Ha elszegényedik, meg kell segíteni. Az özveggyel, árvával és gérrel együtt fogyaszthat a szombatévi termésből. Ha egy zsidó egy meggazdagodó tósáv rabszolgája lesz, akkor lehető leg azonnal ki kell váltani, de legalábbis a hetedik évben felszabadul. A tósáv gyermekét lehet rabszolgaként adni-venni, tartani. A tósáv nem ehet a páskaáldozatból, de ha pénzen vásárolt szolgája, azaz tulajdona lesz egy zsidónak, és körülmetélkedik, akkor igen. A tósávtól sem szabad kamatot és uzsorát szedni, segíteni kell neki, ha elszegényedik.

Az idegen országból érkező bérmunkás a tósávnál talán rövidebb ideig kötődik az országhoz, s kifejezetten munkavállalás céljából tartózkodik ott. A bérét még aznap meg kell adni, és nem szabad rajta erőszakoskodni.

A nem zsidó bérmunkás nem ehet a páskaáldozatból, és nem ehet szenteltet sem. Ha azonban a pap pénzen megvásárolja magának, és mintegy tulajdonává, családtagjává lesz, akkor ehet a szentelt ételekből, körülmetélkedése esetén pedig a páskaáldozatból is. (Ilyen módon tehát akár egy következő kategória: a körülmetélt rabszolgák kategóriája és a rájuk vonatkozó törvények is kiolvashatók a Tórából.)

Ugyan az említett két szóval kapcsolatos törvények akár a gérek munkavállalását szabályozó rendelkezések is lehetnek, a héber szöveg alapján azonban — különös tekintettel az olyan felsorolásokra, ahol együtt említik őket, mint: „a gér” és „a tósáv és a szákhír” stb. — a fentebb tárgyalt élesebb elkülönítés is lehetséges.

 

Adófizetők, külföldiek és idegenek

A további szavak és kategóriák elsősorban olyan, Izrael földjén lakó vagy ideiglenesen ott tartózkodó személyekre vonatkoznak, akik mind törvényüket tekintve, mind vallásilag és kulturálisan elkülönülnek a befogadó nemzettől.

Az ősi kánaáni lakosok például nem váltak a zsidó nemzet részévé, államigazgatási, vallási és kulturális tekintetben elkülönülve és adófizetőkként tartózkodtak Izrael területén. Ugyanakkor természetesen előfordulhatott, hogy az előzőleg említett státuszok valamelyikébe egyénileg átkerülhettek, vagy akár a Törvénynek teljesen alárendelve magukat a zsidó nemzet szerves részévé válhattak. Mindazonáltal a többségében elkülönült, „idegen sejtként” való ottlétük, agresszív idegen kultúrájuk, az irányukba tanúsított (ál)humanizmus és az egyre lazuló, feltételek nélküli elfogadásuk sokszor leküzdhetetlen nehézségeket okozott a befogadó zsidó lakosság számára („…legyenek néktek [mint tövisek] a ti oldalaitokban, és az ő isteneik legyenek tinéktek tőr gyanánt.” Bír 2:3a) (Ebbe a kategóriába tartoztak volna eredetileg a gibeoniták is, akik cselük folytán a zsidók szövetségeseivé váltak. Osztályrészük viszont az örökös szolgaság lett: favágókként és vízhordókként dolgoztak Isten Háza körül.)

A Héber Biblia következő, idegenekre használt kifejezése a nokhrí, mely annyit tesz: idegen, külföldi (más sémi nyelvben ellenséget is jelöl).

A nokhrínak lehet kamatra kölcsönözni, az adósságát be kell hajtani. Ehet elhullott és vadtól szaggatott állatot (de vért és fúlva holt állatot Noé törvényei miatt ő sem fogyaszthat). Nem szabad számára a már „szexrabszolgaként” használt lányt eladni. Idegen nem lehet király Izraelben, idegenekkel nem kell szövetséget kötni, idegen származású, be nem tért nőt nem szabad feleségül venni. (Salamonnak pontosan az volt a problémája, hogy idegen — Mózes Törvényét magára nem vállaló, zsidó vallást, kultúrát fel nem vevő — nőket vett feleségül, akik aztán az ő szívét is elfordították Izrael Istenétől.)

A nokhrí tehát nem olyan, mint a bennszülött, nem része a nemzetnek, és ezért különösebb jogokkal sem rendelkezik. Egy áldás viszont feltétlenül vonatkozik rá: ha Izrael földjére utazik, s a Templom-hegyen imádkozik Istenhez, imája meghallgatást nyer.

Az idegenre használt másik szó a Héber Bibliában a zár, ami egész egyszerűen egy csoporton kívül valót, kívülállót, s ilyen módon idegent jelent. A papsághoz képest még az egyszerű zsidó is idegennek számít, ki van zárva a papi szolgálatból, és nem ehet a papoknak szentelt ételből. A pap lánya nem mehet feleségül nem paphoz („idegenhez”), amennyiben megteszi, elveszíti papi jogait. „Idegen”, azaz egyszerű zsidó a papokon és lévitákon kívül nem érhet hozzá a Szent Sátorhoz, kívül álló nem léphet be a Templomba, csak az udvarba. Idegenért — azaz nem családtagért — nem szabad kezességet vállalni. Kívülálló nem lehet részes a szívünk örömében. A babiloni fogság oka, hogy Izrael Isten helyett kívülállókat szeretett meg, Ézsaiás próféta szerint pedig ha kívülállók emésztik fel a föld termését, az egy értelműen átok jele.

 

Tanulság a nemzeteknek

Bár a Tóra elsősorban a teokratikus zsidó állam törvényeit tartalmazza, melyek más nemzetekre nem vonatkoznak — bizonyos részük a zsidókra is csak Izrael földjén és adott körülmények között —, mégis abból örökérvényű etikai, államigazgatási alapelvek vonhatók le, melyek tanításul szolgálnak minden nemzetnek. Mit olvashatunk hát ki belőle a bevándorlókkal, menekültekkel kapcsolatban?

A Biblia többféle szót használ az idegenekre, bevándorlókra, vendégmunkásokra, és súlyozottan rendelkezik felőlük. A különböző szavak és az azokkal kapcsolatos rendelkezések mentén alapvetően három fő csoportot különböztethetünk meg:

(1) Vannak azok, akik hosszú távon letelepednek, és alárendelik magukat a befogadó nemzet állami törvényeinek, valamint a vallási és kulturális szokásokhoz is igazodnak legalább annyiban, hogy ne akadályozzák, hanem éppenséggel támogassák a befogadó nemzetet hitének, kultúrájának megélésében, védelmezve annak integritását. Ezért cserébe különféle jogok — elszegényedésük esetén elsősorban anyagi támogatás, peres ügyben jogegyenlőség — illetik meg őket.

(2) A második csoportba azok sorolhatók, akik munkavállalás céljából rövidebb időre tartózkodnak egy országban. Ők — hacsak egy pap tulajdonaként körülmetélt rabszolgák nem lesznek — nem integrálódnak a társadalomba úgy, mint az előző csoport, a Tóra ezért szinte csak munkavállalásukkal, anyagi életükkel kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaz.

 

 

(3) A harmadik halmazba azok sorolhatók, akik kívülállókként, idegenekként — azaz saját törvényekkel, önálló vallással, kultúrával — tartózkodnak egy adott közösségben, így jogköveteléssel és anyagi igénnyel nem léphetnek fel. Ők idegen vallásukkal, kultúrájukkal összezavarják a befogadó nemzetet, elidegenítik saját értékeitől, s számos nehézséget és csapást okoznak abban. Izrael esetében az idegen kultúrák befogadása, az azokhoz való asszimiláció — s így Isten Törvényének az elhagyása — az ország teljes megsemmisüléséhez vezetett.

 

A cikk megjelent a www.ujexodus.hu oldalon.