Jer és lásd!

És monda néki Nátánael: Názáretből támadhat-e valami jó? Monda néki Filep: „Jer és lásd meg!” (Jn 1:47, Károli ford.)

A szokatlan zajra felálltunk a vasárnapi ebédtől és kisiettünk az udvarra. Egy csapat férfi állt a gazdasági épület előtt, közülük egy vezetőféle épp már csukta is be az ól ajtaját. Aztán mosolyogva elnézést kért, amiért megmutatta az állatainkat, de szétnéznének bent a házban is, mondotta. A többség azonban kint maradt, és csak néhányan jöttek be a gangra. Szinte látom, amint a tél végi napsütésben a szüleimmel beszélgetnek. A teherautónyi férfi egy távoli román faluból érkezett, akiket a kollektivizálás agitátora egy ilyen terepszemlével is próbált meggyőzni. Ugye, jobb most már az életük? – hangzott el indulás előtt még egy ilyenszerű kérdés. Igen, jobb – válaszolta kissé mosolyogva anyuka –, megnyugodtunk, miután beléptünk, mert olyan óriási volt rajtunk a nyomás, a rengeteg „beadás” miatt. Azóta is restellem, hogy ’62-ben, az a 6. osztályos fiú nem tartotta épp helyesnek ezt a választ, merthogy nem illett abba a beszédhelyzetbe a kényszer és az erőszakosság említése.

Malcolm Muggeridge brit újságíró 1933 tavaszán titokban indult el Moszkvából, hogy utánajárjon az éhínségről szóló híreszteléseknek. Vonattal utazott, először Észak-Kaukázusba, majd Ukrajnába. Az állomás telve volt jól táplált katonákkal, írta egy, a Kubán-térség mezővárosából, de a civil lakosság kétségtelenül éhezett – a szó valódi értelmében, mint akiknek három hónapja már nem volt kenyerük azon a vidéken. Ráadásul úgy találta, mintha az éhínség szervezett lenne. Az erőszakos kollektivizálásban először a „kulákokat” vitték el, aztán azokat a parasztokat, akik a maguk eleségére terményt rejtegettek, majd egész falvakat is száműztek. Ukrajnában az „Éhezem!” szót hallotta a leggyakrabban, és parasztok kéregettek a vonaton egyik állomástól a másikig. 25 km-re Kijevtől egy „kolhoz”-tagot kérdezett a napi fizetése felől: 75 kopejka, volt a válasz, amely összegért a szabad piacon fél karéj kenyeret vásárolhatott. Egy vasárnap, Kijevben betért egy ortodox templom miséjére. Itt olyan légkört észlelt, nyilatkozta erről már idős korában, amivel sem azelőtt, sem utána nem találkozott: emberek, mint akiknek szakad életük fonala, így fohászkodtak Istenhez: „Hozzád jövünk, bajban vagyunk, rajtad kívül senki sem segíthet nekünk”.

Az évfordulók indították el bennem ezt a visszatekintést. Hetven évvel ezelőtt, 1953 tavaszán, szüleim és közeli rokonaink már nem a saját földjükre mentek ki munkálkodni. Az előző év novemberében Szentjánoson, a régióban elsők között, megalakult a kollektív gazdaság – az úgynevezett középparasztokkal. A szegények nem kellettek, mesélte apuka gyermekkoromban, a több tíz hektáros gazdák sem. Őket, a „kulák”-listán levő családfőket valamennyi időre ismeretlen helyre vitték. A viharos változásokban gyülekezetünk létszáma nagyon megcsappant. A kitartók élete, hűsége máig ható példa előttem. 

Malcolm Muggeridge a családi otthonból hozta a szocialista tanok iránti rajongást (apja parlementi képviselő volt), ezért is ment újságíróként ’32-ben Moszkvába. Az éhínségről szóló tudósításai kilencven évvel ezelőtt, március végén a Manchester Guardian-ben jelentek meg. Rajta kívül még egy újságíró, az ugyancsak brit Gareth Jones tárta fel a világnak az 1932-1933. évi nagy ukrajnai éhínséget, amikor a „holodomor” néven ismert korszakban több millió ember halt szörnyű éhhalált. Ellenben volt olyan szakmabelije, méghozzá egy világlapnál, aki mindezt álhírnek minősítette. 

Muggeridge hamar kiábrándult a szovjet rendszerből, főleg a BBC-nek dolgozott, és idős korábban megtért, Krisztusnak egy sajátos követője lett. Jones orosz nyelv iránti vonzalmát édesanyja gerjeszthette, aki fiatal korában nevelőnőként szolgált egy gazdag donyecki családnál. A fiatalember folyékonyan beszélt franciául és németül is, így hát karrierje elején a volt brit miniszterelnök, a baptista David Lloyd George alkalmazta külpolitikai asszisztensének. Ukrajnai tudósításai után a Távol-Keletre utazott és 30. életévét épphogy betöltötte, amikor tényfeltáró munkássága életébe került.

„Hogy vagytok?” – kérdeztem pár évvel ezelőtt egy csendes és szorgalmas szilágysági atyámfiától, aki a gyülekezetünkből vett feleséget és akivel történetesen hazalátogattak. A „Jer és lásd meg!” válasza máig emlékezetes. Talán azért, mert kint a világban a nyilvánosságból való kizárás mind erőteljesebb, és évente újságírók életükkel fizetnek? Vagy az újszövetségi gyönyörű történet kapcsán? A friss tanítvány, Fülöp úgy hirdette meg az igazságot, ahogyan az ellenőrizhető a valóságban. Bizonyságtétele Nátánaelt ugyan nem győzte meg, de elindította a Krisztussal való találkozás útján. Ugyanakkor a „Jer és lásd!” lehetne a jézusi-közösségek egyik hívó szava.

Szilágyi László