Újbort új tömlőbe

– Lk 5:38

Jézus Krisztus újbort hozott és az újbor számára új tömlőt készített. Az újbor a Szentlélek hatalmával megszólaló evangélium, az új tömlő pedig az első pünkösd napján megszületett eklézsia, a keresztyén egyház lett. Az újbor, vagyis az evangélium, Jézus Krisztus személyét és a váltságművét jelenti. Azt a hatalmas jelentőségű jó hírt, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia, valóságos emberi testben jelent meg és magára vállalta, engesztelő áldozatként pedig elszenvedte minden ember összes bűnének büntetését. Feltámadásának ereje, vagyis a Szentlélek által pedig új teremtéssé teszi mindazokat, akik Őt hitben személyes megváltójuknak elfogadják. Nem az emberi teljesítményre építő törvény követelményrendszere immár az üdvösség útja, hanem Isten Jézus Krisztusért ingyen kegyelemből adja azt, és hit által minden ember megragadhatja (Ef 2:4-6). 

Az evangéliumnak ez az új bora szétrepesztette a zsidók által a jeruzsálemi templomban és a zsinagógákban gyakorolt ceremóniáiknak és az istentiszteleti rendjüknek a tömlőjét. Az első pünkösd után megszülető kis házi közösségek özöne és a kegyetlen üldözések közepette is gyorsan növekvő keresztyén testvéri közösségek alakították ki azt az új tömlőt, amelyekben a „kihívottak” gyülekezetei – mint Jézus Krisztus élő Teste – éltek és szervezték meg a közösségi életüknek és az istentiszteleteiknek a jó rendjét, a Szentlélek irányítása szerint. A lényeg pedig a felülről nyert új élet, az „új teremtés” volt, amely nem a törvény előírásainak kényszere alatt, hanem a Lélek által teremtett élet szabadságában és annak ereje által vált hatékonnyá. Krisztus szeretetét sugározva, a gyakorlatban mutatta be a világnak, hogy mit jelent Jézus Krisztus követése. Az ApCsel könyvében és az apostoli levelekben elénk táruló leírások szerint az első század gyülekezetei a kegyelem légkörében, a szentség és a szeretet uralma alatt békességes meleg otthont és védelmet nyújtottak a testvéreknek és hívogató nyitott kaput jelentettek a lelki biztonságot és üdvösséget kereső emberek számára.

A keresztyénség első három évszázada az evangéliumi missziónak a hatalmas diadalútja volt. A megújuló üldözések nem akadályozták, hanem inkább erőteljesen elősegítették az evangélium győzelmét. A gyülekeztek és a hívők számának a nagyarányú növekedése természetesen magával hozott szükségszerű változtatásokat a gyülekezetek szervezésében és irányításában, de az alapvető jellegzetességek megmaradtak: a hit és a megtérés önkéntessége, a gyülekezetek belső önállósága és függetlensége, a szentség és a szeretet fegyelme, az istentiszteletek spontán, kötöttségektől mentes szabadsága a Szentlélek uralma alatt.

 

A jelen: egy új keresztyén korszak kialakulása

A Szentlélek erejében megszólaló evangélium mindig újbor! Ezért minden korban új és új tömlőre – hirdetésének és megélésének új formájára – van szükség. A tömlő: a formák, a stílusok, a módszerek, a liturgia, megkeményednek, megmerevednek, az újbor szétrepeszti őket. A Szentlélek azonban mindig új, friss, korszerű és hatékonyan használható tömlőt ad a kezünkbe. Ha az élő hit látásával felismerjük és alkalmazzuk az új tömlőt, Isten ma is győzelmessé, gyümölcsözővé és maradandóvá teszi az evangélium hatalmát.

Látásom szerint a II. Világháború után, a 20. század második felében Isten a keresztyénségnek egy új korszakát nyitotta meg a világ számára. Ez a korszak a háttérben egy rendkívül fontos, üdvtörténeti jelentőségű eseménnyel kezdődött: 1948-ban megalakult a zsidó állam. Az ótestamentumi próféciák egész sora szól arról, hogy az idők végén Isten összegyűjti a világ valamennyi országába szétszóródott Izraelt. A világ nagyobbik részének az ellenállása, az arabok dühödt támadásai ellenére a próféciáknak teljesülnie kell! A fügefa zsendül, amint Jézus mondta a Máté 24:32-ben. Jelzés ez a keresztyénség számára is. Elközelített az a korszak, amikor a Gyülekezetek Ura, Jézus Krisztus elkészíti az Ő Menyasszonyát, „hogy a víz fürdőjével az Ige által megtisztítva megszentelje és így állítja maga elé dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen” (Ef 5:27).

A keresztyénségnek a huszadik század második felében elinduló paradigmaváltása jelentőségében az első században végbemenő nagy váltáshoz hasonlítható. Akkor a zsidó törvényekhez és az ősrégi hagyományaikhoz való merev ragaszkodás tette alkalmatlanná „a tömlőt” arra, hogy a Jézus Krisztusról és az Ő megváltásáról szóló evangélium új borát befogadja. Ma a negyedik század óta kialakult, és számtalan változásban alakuló, de alapvetően mégis azonos tömlő – vagyis egyházi keret – vált alkalmatlanná arra, hogy a mindig újbort jelentő evangéliumot hordozza és hatékonyan képviselje a jelenvaló világ felé.

Tanulságos meggondolni, hogy az első század folyamán a zsidóságnak a hagyományokhoz ragaszkodó „tömlője” (vallási gyakorlata) nem szűnt meg azáltal, hogy Jézus Krisztus, majd az apostolok által Isten meghirdette az Evangélium új borát és a Szentlélek által kiformálta a keresztyénség új tömlőjét. Sőt a zsidóknak elég erejük és eltökéltségük volt arra, hogy a közülük kiinduló keresztyén evangéliumi missziót „az Isten és a törvényük nevében” a lehető legkeményebben üldözzék. Majd, amikor Kr. u. 70-ben és 135-ben bekövetkezett a zsidóság irtózatos ítélete és szétszóratása, továbbra is, mind a mai napig ragaszkodnak a régi tömlőjükhöz, vagyis az ősrégi vallási gyakorlatukhoz. Amint Jézus mondta: „Aki óbort ivott, az nem akar újat, mert ezt mondja: az óbor a jó” (Lk 5:38).

A keresztyénség területén és a keresztyén misszióban a huszadik század második felében kibontakozó paradigmaváltás sem jelenti a régi „tömlő”, vagyis a kialakult egyházi keretek és hagyományok megszűnését. Sőt tanúi lehetünk annak, hogy – nem egyforma mértékben ugyan, de – az egyes egyházak harcosan ragaszkodnak a hagyományos egyházi rendhez, az évszázados istentiszteleti liturgiához, a klasszikus régi egyházi énekekhez és zenei stílushoz, a csecsemők megkereszteléséhez, általában a külső formákban kialakult és megmerevedett egyházi gyakorlatokhoz. Sőt ez a ragaszkodás nemcsak az évezredes, vagy több évszázados hagyományokkal rendelkező népegyházakra jellemző, hanem a 19.-20. században létesült evangéliumi közösségekben is kialakultak már azok a „tömlők,” amelyekben egyes vezetőik az egyház életének egyedül igaz útját látják. Amint tehát a zsidóság régi tömlője nem semmisült meg azáltal, hogy Isten – őket félretéve – új kaput nyitott az egész világ felé az evangélium számára, úgy a régi egyházi „tömlők” is megmaradtak. Ugyanakkor – ha van szemünk a látásra – meg kell látnunk, hogy az evangélium győzelmének egy új útját nyitotta meg Isten. Különösen nagy erőkben és győzelmekben látható ez  az úgynevezett „harmadik világban”, de jelen van a hagyományosan régi „keresztyén” országokban is.

 

A kibontakozó új keresztyén korszak jellemzői

Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen nevet kellene adni a huszadik század második felétől kibontakozó új keresztyén korszaknak? Vannak, akik új apostoli korszaknak nevezik. Talán azért, mert – mintegy a kört bezárva – a keresztyénségnek e világban való helyzete több vonatkozásban visszatért az első századoknak, az apostoli időknek a jellemzőihez. Leginkább talán abban, hogy a keresztyének – mint az első századokban – mindenütt kisebbségben élnek. A volt keresztyén országokban az erőteljes szekularizáció miatt, a harmadik világ országaiban pedig azért, mert még most élik a keresztyén hit győzelmes terjedésének korszakát. Az is jellemző, hogy ezekben az időkben – mint a keresztyén misszió indulásakor is – Isten kiemelt egyes személyeket, akik a Szentlélek hatalmával és kenetével az evangélium erejének és győzelmének hatalmas eszközei (apostolai) voltak világviszonylatban, vagy csak egy-egy országban. Általuk addig soha nem látott nagyságú tömegek mozdultak meg az evangélium hallgatására és tömeges megtérések is történtek szerte a világon. — A keresztyén missziónak minden időben voltak kiemelkedő áldással munkálkodó eszközei. Az utóbbi 50-60 évben a nagyobb hatásfok jórészben a nagy tömegeket elérő technikáknak is köszönhető. Másrészt a világ népességének gyors növekedése, a hitetlenség, a gonoszság és az erkölcsi romlás eláradása nyomán pedig egyre több a lelki válságba jutó és lelki gyógyulást kereső ember. Ugyanakkor – a tömeges megtérések ellenére – Európa egykor keresztyén népességének egy erős kisebbségét teszik ki azok, akik befogadták Jézus Krisztust a szívükbe, majd megtérés és újjászületés által beépültek a Krisztus Testébe, illetve egy élő helyi gyülekezetbe.

Mások az utóbbi évtizedek keresztyén misszióját értékelve karizmatikus reformációról beszélnek. Ebben az időszakban ugyanis tényleg erőteljesen előtérbe kerültek a Szentlélek ajándékai. A minden addiginál nagyobb mértékben démonikussá vált világunkban, a Szentlélek megnyilvánulásainak is nagyobb erejére és munkájára van szükség! A bennünk lakozó Szentlélek bölcsességére, az erre vonatkozó Igék helyes értelmezésére, és különösen a Szentlélek fegyelmező irányítására van szükségünk ahhoz, hogy – Jézus ígérete szerint – a Lélek elvezessen minket a teljes igazságra (Jn 16:13), megóvjon idegen szellemi erők sodrásától (1Kor 12:2-3). Nyilvánvaló, hogy a győzelmes és gyümölcsöző hívő élet titka: a Szentlélekkel teljes élet! Vagyis a Szentlélek teljes uralma az életünk minden területén. Aki pedig engedelmesen odaszánja testét (Róm 12:1) a Szentlélek uralma alá, azt Ő az ajándékaival teszi késszé és alkalmassá a Krisztus testének, a gyülekezetnek az építésére (1Kor 12:4-11, Ef 4:11). Fontos azonban, hogy a karizmák tényleg az erő, a szeretet és a józanság Lelkének uralma és fegyelme alatt maradjanak (2Tim 1:7). (…)

 

Az evangélium diadalútja a harmadik világban

A II. Világháború végéig Európa országai – különösen Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium – óriási gyarmatbirodalmakkal rendelkeztek Ázsiában és Afrikában. Ázsia jelentős része, Afrika pedig csaknem egészen évszázadokon át a keresztyén európai államok gyarmata volt. A gyarmatokon a hódítókat mindenütt a keresztyén misszionáriusok követték. Így ezekben a gyarmati országokban keresztyén gyülekezetek jöttek létre, vagyis gyökeret vert az Evangélium. Az 1940-es évek végétől kezdve elindult a gyarmatok függetlenségi harca        és – mintegy két évtized alatt – a hatvanas évek végéig, csaknem minden ázsiai és afrikai gyarmat kivívta függetlenségét. A legtöbb, volt gyarmatról eltávozott a fehér bőrű, európai misszionáriusok többsége. (Vagy elűzték őket.) De – láss csodát világ! – a függetlenné vált országokban nem szűnt meg az evangéliumi misszió, hanem – leggyakrabban hazai, bennszülött vezetéssel – nagy lendületet vett. Az európai, még inkább az amerikai missziós társaságok nagymértékben támogatták – és támogatják – ugyan a harmadik világ evangéliumi misszióját, de az átütő siker a hazai lelki munkásoknak a gyümölcse. 

A 20. század végére, az Evangélium diadalmas győzelmének köszönhetően mind Ázsia, mind Afrika független államaiban gyorsan növekvő keresztyén közösségek élnek. Ma elmondható, hogy a keresztyén evangéliumi misszió hitben, és a Szentlélek erejében ezekben az országokban a legerősebb. Nem kivétel ez alól Kína sem. Kínából az 1949-es kommunista hatalomátvétel után űzték el a nyugati misszionáriusokat. Aztán itt is létrejött a csoda: ma hitben buzgó keresztyén házi közösségek hálózzák be az egész hatalmas országot. Kemény üldözésük ellenére is gyorsan terjednek. A keresztyén hívők száma több mint 100 millióra tehető Kínában. Kisebbség ez az 1,3 milliárdos országban, de betöltik azt a küldetést, hogy sók és világosság legyenek.

Tanulságos, hogy az evangéliumi ébredés nagy erővel diadalmaskodik Dél-Amerika országaiban is. Ezen a kontinensen a lakosság a spanyol és portugál hódítók nyomására szinte teljességgel katolikussá lett, de a megtérést és újjászületést munkáló Evangélium csak az elmúlt évtizedekben hozott létre nagy létszámú evangéliumi közösségeket. Az ébredés az ottani katolikus egyházra is megelevenítő erővel hat.

1995-ben, Szöulban, Dél-Korea fővárosában egy 10 napos keresztyén konferencián vettünk részt, mintegy 4000-en, országunkból 22-en. Színes beszámolók hangzottak el a világ minden országának keresztyén missziójáról. Hatalmas élményként tárult elénk Ázsia, Afrika és Dél-Amerika országainak keresztyén ébredése. Ennél csak az volt nagyszerűbb, amit Dél-Koreában a szemeinkkel láttunk, amikor egy baptista, egy presbiteriánus, majd egy karizmatikus gyülekezet istentiszteletén vettünk részt. (...)

Mindezekből nyilvánvaló, hogy a keresztyénség jelenlegi új korszakában az Evangélium elérte a világ minden országát és a misszió súlypontja az eddigi „pogány” világ területén van. Ezek a missziók hordják ugyan a nyugati keresztyénség sokszínű felekezeti megosztottságát is, hiszen a gyökereik ide nyúlnak vissza, mégis jórészt mentesek a hagyományokhoz való merev ragaszkodás tüzet és életet megoltó légkörétől és gyakorlatától. A Szentlélek szabadsága és a Krisztusban nyert öröm szabad szárnyalása jellemző az életükre és az istentiszteleteikre.

 

Régi evangéliumi egyházak belső harcban és új kapunyitásban

A evangéliumi közösségekbe csak olyan személyek épülhetnek be, akik a megtérésükről és az újjászületésükről bizonyságot tettek. Folyamatosan, mindig voltak ilyen közösségek a keresztyénség történelme során. Az első három évszázadban minden keresztyén gyülekezet ilyen volt. Az 5.-6. századtól kezdve az ilyen gyülekezetek kiszakadtak az uralkodó egyházból és emiatt egyre hevesebb üldözésben volt részük. A reformáció kora óta jöttek létre azok az evangéliumi közösségek, amelyek ma is élnek és működnek (pl. baptisták, metodisták, quakerek, üdvhadsereg, keresztyén testvérgyülekezetek, nazarénusok, adventisták, pünkösdiek stb.). Ezek a közösségek különösen az USA-ban erősödtek meg és az evangéliumi missziójuk erőteljesen kizendült az egész világra.

A 20. század közepe előtt létesült evangéliumi közösségek kialakították a hitéletükben, az istentiszteleti gyakorlatukban – általában a közösségi életükben – azt a jórendet, amelyben a maguk identitását élik meg. Ehhez a már kialakult hagyományos rendhez – különösen az idősebb generáció – mereven ragaszkodik. Ennek tulajdonítható, hogy a 20. század kilencvenes éveiben felerősödő paradigmaváltás sok evangéliumi gyülekezeten belül komoly lelki feszültséget gerjesztett. A gyülekezetek többsége nem tudta fogadni azt a mozgalmasabb, elevenebb, a dicsőítésben oldottabb és örömtelibb stílust, amely a karizmatikus reformáció jegyében és erejében jelentkezett. Ennek következménye lett, hogy a régi evangéliumi közösségek nem voltak alkalmasak a kommunizmus bukása után támadt lelki éhség kielégítésére, nem tudták fogadni az evangéliumra szomjas embereket, főként a fiatalokat. A Szentlélek új közösségeket hozott létre, hogy az új megtérők lelki otthonra találjanak. Ennél még szomorúbb következmény lett az, hogy számos régi evangéliumi gyülekezetből kiszakadt a fiatalabbak korosztálya, mert ők felszabadultabb és örömtelibb közösségi életre vágytak.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Isten nem tette félre a régi evangéliumi közösségeket. Egyre több olyan gyülekezet van, amely megérti, hogy „az Isten országa igazság, békesség és Szentlélekben való öröm.” Vagyis helyet adnak a Lélek ajándékainak, előtérbe emeli az örömteli dicsőítést és a legnagyobb hangsúlyt a lélekmentés szolgálatára, a körülöttünk élő emberek elérésére és megmentésére teszi. Ezek a gyülekezetek növekednek.

Még reményteljesebb az evangéliumi gyülekezeteknek az a mozgalommá szélesedett kezdeményezése és törekvése, hogy új evangéliumi gyülekezeteket hozzanak létre. Az 1989-es rendszerváltás óta Magyarországon a legtöbb régi evangéliumi közösség szép számú új gyülekezetet alapított. Ezek az új gyülekezetek szellemiségükben és hitéleti gyakorlatukban, a dicsőítésben, az örömkifejezésben is újak, ugyanazon szilárd hitbeli és teológiai alapokon. Ezekre az új gyülekezetekre többek között kiemelkedően jellemző, hogy házi közösségekben kezdték az evangéliumi missziójukat és a gyülekezetté növekedés után is megtartották, sőt tovább bővítik a házi közösségeknek a működését (úgy, amint az őskeresztyének tették: ApCsel 5:42). Számos új gyülekezet már felépítette, vagy éppen most építi az új imaházát is.

 

Új evangéliumi közösségek

A 20. század végén felerősödő paradigmaváltás a keresztyénségen belül leglátványosabban az új evangé- →  → liumi és karizmatikus közösségek születésében volt látható. Nem valószínű, hogy bárki meg tudná mondani, hogy hány új evangéliumi és különböző mértékben karizmatikus közösség jött létre szerte a világon az utóbbi 30-40 évben. A liberális gondolkodás eluralkodása és a társadalmak (államok demokratikus berendezkedése – az iszlám államok kivételével) – szinte korlátlan lehetőséget nyitottak (és nyújtanak) az új közösségek alapítására.

Az új közösségek tagjai a legkülönbözőbb háttérből érkeznek. Legtöbben a hittől és az egyházaktól is elidegenült világból valók. Olyanok, akik megcsömörlöttek, belefáradtak a világ által nyújtott testkultuszba, kéjbe, mámorba, sikerekbe, vagy kudarcokba és a kultúrájuknak megfelelő módon éri el őket az Evangélium megszólítása. Sokan épülnek be közéjük olyanok is, akik a hagyományos keretek közt élő régi egyházakból szakadtak ki, mert erőtlennek és élettelennek érezték a szüleik vallását, illetve gyülekezetét. Sok őszintén megtért és újjászületett hívőt a többre vágyó szomjúság visz az új gyülekezetekbe, hátat fordítva a korábbi, talán sorvadó hagyományos gyülekezetnek. Az új gyülekezetek rendkívül sokszínűek és hajlamosak a további osztódásra. Abban mégis azonosak, hogy mentesek a liturgikus kötöttségektől, mozgalmasak és bátrak az emberek megszólításában, a bizonyságtévő tanúságtételben. Jellemző rájuk a felszabadult, örvendező légkör, különösen az éneklésben és más örömkifejezésben (pl. taps, kézfelemelés, ugrálás, hangerő stb.).

Több oka is van annak, hogy miért jött létre olyan sokféle új közösség, és hogy miért történik köztük gyakran szakadás. Az egyik ok az, hogy általában nagy hangsúlyt és teret adnak az életükben az érzelmeknek, az értelmes, józan meggondolás rovására. Az érzelmek pedig könnyen sodornak – emberekhez való érzelmi viszonyulás alapján – vagy rajongással telített tekintélytiszteletbe, vagy – másokkal szemben – szakadást eredményező meghasonlásba. Ehhez hozzájárul, hogy az új közösségekben gyakran túlzott jelentőséggel tekintenek az egyes vezetők által nyert különleges isteni kijelentésekre, a kijelentés eszközeire, a Szentírás tanításának és kijelentéseinek Lélek által való józan értelmezése helyett. A kijelentést nyerő személyek körül pedig csoportosulások jönnek létre.

Az új közösségek sokféleségének és a gyakori szakadásaiknak a legalapvetőbb oka – látásom szerint – a karizmákhoz való viszonyulásuk különbözőségében keresendő. A karizmák elfogadása és helyes használata terén jelentős különbségek vannak az új közösségek között.

A karizmák kérdésében különleges álláspontot foglal el a katolikus egyház. A modern időkhöz alkalmazkodva, a katolikus egyház teljes szabadságot ad az egyházon belüli karizmatikus mozgalomnak. Feltétel az egyházhoz való tartozás és a pápa primátusának az elismerése, illetve megtartása. Személyesen tapasztaltam, hogy a katolikus egyházon belül működő karizmatikus mozgalom tagjai jelentős részben megtért, újjászületett és saját szavaikkal buzgón imádkozó emberek, akik az Evangélium tanításához ragaszkodnak, nem gyakorolják a Mária kultuszt, és sokan közülük bemerítkeztek.

Amint említettem az utóbbi évtizedekben kialakult paradigmaváltást a keresztyénségen belül a karizmatikus reformáció jellemzi. Az új közösségekben nyilvánvaló a Szentlélek személyének, erejének és ajándékainak a minden eddiginél hatalmasabb – talán az őskeresztyéni időkre jellemző – megnyilvánulása. Szabadulások, csodás gyógyulások, jelek és csodák történnek. Úgy ahogyan annak idején a jeruzsálemi gyülekezetben könyörögve kérték „te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által” (ApCsel 4:30). Hisszük, hinnünk kell, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13:8). Az Ő keze és ereje nem rövidült meg és munkájának nyilvánvaló hatalmára a mai démonizált világunkban minden eddiginél jobban szükség van.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy lelkünknek és Isten országának ellensége, a Sátán mindent megtesz, hogy zavarjon, és bonyodalmakat támasszon a karizmák elfogadása és helyes használata terén, a legszentebbet: az Evangélium hitelét igyekszik megrontani ezáltal. Már Korintusban elkezdte azt a rontását azáltal, hogy a karizmák helyes elfogadásának, jelentőségének, és a használatának a jórendjét sikeresen megzavarta. A mostani időkre vonatkozik Jézus szava. „vigyázzatok, meg ne tévesszen valaki titeket (Mt 24:4,11).

Hogyan lehet megkülönböztetni a tiszta búzát az ocsútól, a szentet a közönségestől, a Szentlélek erejét és ajándékát az alulról jövő erőktől és csodáktól? Alázattal és térdre hullva kell tisztán látást, a Szentlélek által feltámasztott Jézus Krisztus világosságát elkérnünk és elnyernünk, hogy ne álljunk ellene, sőt nyissunk kaput annak, ami Tőle jön, de ismerjük fel és tartsuk távol, tagadjuk meg azt, ami nem hordozza, és nem dicsőíti Jézus Krisztus nevét. Megoldás: a Szentírás tekintélyének érvényesítése! Ha elmélyülten tanulmányozzuk és alázattal elfogadjuk a Bibliának a Szentlélek munkájára és a karizmák helyes használatára vonatkozó összes tanítását, a Szentlélek fegyelme alatt, saját magunk győzelmes és gyümölcsöző élet részesei lehetünk, szolgálataink által pedig a Krisztus teste épül.

 

Összegzés

A keresztyénség történelme során végbement paradigmaváltásokban Isten üdvtervének a megvalósulását láthatjuk, valamint Isten végtelen hatalmát és bölcsességét, aki megvalósítja „az idők teljességének a rendjét” (Ef 1:10). A huszadik század második felétől kibontakozó új korszak jellegzetességeinek a megismerése pedig segíthet abban, hogy jobban megértsük korunk kihívásait, és a Lélek vezetése szerint helyesen lássuk és munkáljuk Isten országának az építését.

Id. Kovács Géza