Torma János testvér hazaköltözött

Torma János lelkipásztor hosszan tartó betegség után, élete 75. évében, 2015. december 25-én, karácsony napján haza tért Teremtőjéhez. Temetése december 30-án volt. A temetési istentisztelet Szabó István testvér imájával vette kezdetét. Lukács János lelkipásztor bevezető gondolatai után következett az igehirdetés, melyet Kulcsár Sándor lelkipásztor tartott Máté 25,21 alapján. Lukács János összegző gondolatai után Kerekes Tibor, a detroiti magyar pünkösdi gyülekezet lelkipásztora imádkozott a gyászoló családért. Az énekkar szolgálata és Puskás Róbert zenei szolgálata tette még meghittebbé az istentiszteletet. A sírkertben Kulcsár Sándor lelkipásztor imája után Dr. Herjeczki Géza lelkipásztor hirdette a vigasztalás igéit, majd Lukács János lelkipásztor mondott befejező imát. Az elhantolás előtt kürtszóló kíséretében egy-egy szál virágot helyezhettünk a koporsóra. Az énekkar a „Feltámadt Hős...” kezdetű énekkel búcsúzott Torma János lelkipásztortól. Emléke legyen áldott. [Lukács János lp., Chicago]

NEKROLÓG

Torma János (a családtagok, falubeliek Torma Jani-ja), 1940. július 22-én született Torma Dániel kovácsmester és felesége, Erzsébet második gyermekeként a szilágysági Nagyfaluban. Szülei újjászületett hívő emberek voltak. Már születésekor az Úrnak ajánlották a gyermeket; testvéreivel együtt féltő szeretettel, s meglehetős szigorral hitre és hitben nevelték. A csintalan Jani gyakran érezte úgy, főként tinédzser éveiben, hogy édesapja vele keményebb kézzel bánt, mint nővérével és tőle 7 évvel fiatalabb öccsével, de fiatal felnőttként már meggyőződéssel vallotta, hogy jelleme formálásában hasznára vált a szülői szigor. A családi fészek mellett második otthona a gyülekezet volt, gyermekkorától. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Serdülő korában édesapjától megtanulta a kovácsmesterség alapjait, de végül fölcserélte az üllőt és kalapácsot a szabóollóra és varrótűre. Anyai ágon sok tehetséges szabó/varró mester volt a családban. 17 éves korától Krasznán tanult egy mester mellett, majd ugyanott dolgozott, amíg besorolták katonának. (Nyugdíjas évei alatt újból szívesen odaült néha a varrógép mellé, és alakítgatott, ha megkérték rá.)

Katonai szolgálata előtt már érlelődött benne, hogy szüksége van az újjászületésre, de csak közvetlenül a bevonulás előtt következett be életében a sorsfordító pillanat, amikor bűnbocsánatot nyert, és a keresztre feszített biztatását meghallotta; „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy!”

A Marosvásárhelyen töltött két éves katonai szolgálat után visszatért Krasznára, ahol ezúttal már rendszeresen bíztak rá igei szolgálatot is a gyülekezetben.

1963-ban Zilahra költözött munkája miatt, s az itt töltött két év alatt érlelődött meg benne a döntés, miszerint enged az isteni hívásnak, és beiratkozik a bukaresti Teológiai Szemináriumba. A román nyelvű oktatás komoly kihívást jelentett számára kezdetben, de felbecsülhetetlen értékké vált a román nyelv mélyebb ismerete, amikor mindjárt az első szolgálati helyén az egyik körzetbeli gyülekezet teljesen román, másik pedig vegyes (román/magyar) nyelvű volt.

A szemináriumot 1969-ben fejezte be, és már ez év augusztusában a sámsoni gyülekezetben lelkipásztorrá avatták. Hat kisebb gyülekezet tartozott a sámsonihoz, s a körzet látogatásához, „használati autóként” kapott ajándékba szolgálata kezdetén egy pár gumicsizmát, és egy pár jó meleg zoknit hozzá. Szép időben, ugyanúgy mint esőben, sárban, hóban kitartóan rótta az utakat az abrakot nem kérő „áldott jó csikókkal”, szívében a lélekmentés vágyával.

1972 tavaszán vette feleségül a bogdándi származású Nagy Irénkét, aki lelkipásztor lányaként tudta, mire vállalkozik, amikor felvállalta a pásztorné szerepét. Ápolónő lévén kiegészítették egymást: lelki bajaikkal ugyanolyan sűrűn keresték föl őket a falubeliek, mint a fizikaiakkal.
A sámsoni évek alatt teljesedett ki a család kettőről ötre, három lányuk születésével, a gyerekek viszont már Szilágyperecsenben töltötték gyermekkoruk nagy részét, ugyanis a perecseni gyülekezet meghívását elfogadva 1980-ban itt folytatta tovább János a lelkipásztori szolgálatot, felesége, Irénke pedig a betegek ápolását. Innen ment, romló egészségi állapota miatt idő előtt nyugdíjba, 1997-ben.

Mindkét szolgálati helyén voltak ottléte alatt ébredési hullámok a gyülekezetekben. Ezek nem csak új erőt és lelkesedést adtak a munkához a pásztornak, hanem okot is az egyre erősödő kommunista diktatúra csatlósainak a zaklatásra. Gyakran beidézték kihallgatásra, vagy épp otthon látogatták meg a szekuritáté emberei, nemegyszer fenyegették börtönnel is, de soha nem halasztott el egyetlen bemerítést vagy más gyülekezeti alkalmat sem az ilyen ijesztgetésekre, parancsokra. Neki más fölöttese volt, akinek engedelmességgel tartozott, s akiben nem is csalódott. Megvédte őt nemcsak a téli erdőben a farkasoktól, hanem a gyakran kilátásba helyezett börtöntől is. Mélyen gyökerező, erős hite, nyitottsága, emberszeretete ösztönözték és segítették abban, hogy megossza az evangéliumot azokkal, akikkel kapcsolatba került.

A kilencvenes évek utolsó éveiben gyakran látogatott az Egyesült Államokban élő nagyobbik lányához, Sárikához, akiknek segített unokái gondozásában/nevelésében, majd 2001-ben megkapta a letelepedési engedélyt. Azóta Chicago vonzáskörében levő városokban élt, s a chicagói gyülekezet szolgáló tagja volt, míg betegsége házhoz nem kötötte.

Súlyos tüdőbaja miatt 15 éven át az oxigéngép segítségére szorult, ahogy ő mondogatta humorosan; „pórázra volt kötve” az oxigéngép huzaljával, de panasz nélkül hordta a keresztet, amit Isten neki adott. Sohasem zúgolódott, s ha voltak is benne miértek, abban bízott, hogy majd a mennyben kiderül a kereszt méretének oka. Az aktív gyülekezeti szolgálat alatt gyakran háttérbe szoruló családra több ideje maradt az utóbbi másfél évtizedben. Örömmel és szívesen vigyázott közelben élő unokáira, míg cseperedtek, s mindig boldogan fogadta a távolabb élők látogatását. Élete utolsó napjáig nem szűnt meg imádkozni hajdani gyülekezeteiért, az elveszettekért, de főként szeretett családjáért.
2015. december 15-én, Karácsony napján hozta el számára a Békefejedelem a testi szenvedésektől való megnyugvást, az örök békét.

Az örökkévalóság léptékével mérve csak rövid időre búcsúzik tőle felesége, Irénke; lánya Sárika és annak fiai: David, Timothy és Nathan; Irénke lánya, férje Balázs és gyermekeik: Mark, Sámuel és Andrew; Ruth lánya, férje Róbert és gyermekeik: Dániel és Hanna; Gizella nővére és családja; öccse, Sándor, felesége, Erzsike és családjuk, valamint mindazok, akik tisztelték és szerették. Emléke legyen áldott!

A család nevében Kerekes Irénke
(Forrás: Evangéliumi Hirnök)