Hogyan hívott el Isten a teljes idejű lelki szolgálatra? (IV.)

– Kiss Máté, elsőéves teológiai hallgató bemutatkozása

Kedves Máté, bemutatkoznál röviden? Honnan jössz, merre vezetett eddig az életed?

25 éves vagyok, lassan két éve, hogy házasságban élek feleségemmel, Rhodéval. Szatmárnémetiben születtem és nőttem fel. Azt mondhatom, hogy boldog gyermekkorom volt, szerető családdal és barátokkal, gyülekezettel. Kiváltságnak tartom, hogy Isten már tinédzserként megszólított, így nem kell tévelyegve eltöltenem a fiatal éveimet. Középiskolai tanulmányaim után informatikát tanultam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, majd szoftverfejlesztőként dolgoztam két évig. A teológiai tanulmányaimat 2022 őszén kezdtem el, ekkor költöztünk Nagyváradra feleségemmel (aki amúgy ott nevelkedett). 

Hogyan jutottál személyes hitre Jézusban?

Nem voltam egy lázongó típus, és mivel gyülekezetbe járva nőttem fel, mindig tudtam, hogy szükséges a megtérés az életemben ahhoz, hogy Istennel rendezett szeretetkapcsolatom legyen, és ne kelljen jogos haragját hordoznom az örökkévalóságban. A keresztyén neveltetés mellett is ott volt sokféle bűn az életemben, amiket a képmutatás palástja alatt igyekeztem leplezni. Kínosan ügyeltem arra, hogy a világi kapcsolataim ne keresztezzék egymást a gyülekezetiekkel, mert akkor felszínre jött volna, hogy nincsenek rendben a dolgaim.

Isten azonban nagyon jól tudta, milyen eszközökkel kell megszólítson, hogy az örök életre hívó szava hatékony legyen az életemben. Egy evangelizációs hétvégén, 2014 márciusában, szíven ütött az ige már az első alkalom alatt. Elkezdett rám nehezedni a „megtérés vagy kárhozat” nyomasztó kérdése. Bár az alkalom végén jeleztem, hogy szeretnék megtérni, akkor még nem tudtam megvallani a bűneimet. A hétvége alatt gyötrődtem magamban, vasárnap este viszont Isten kegyelméből megtört a jég: a záró istentisztelet végén rohantam az igehirdetőhöz, hogy együtt imádkozzunk. Isten teherként nehezítette rám a bűneimet, én pedig megvallottam képmutatásomat, szennyes gondolataimat, romboló beszédemet és mindazt, ami akkor csak eszembe jutott. Isten pedig hű és igaz volt akkor és azóta is: mindent megbocsátott a Jézus áldozata révén. Ekkortól számítom magam Jézus Krisztus tanítványának. Ő megváltott engem bűneimből, én pedig törekszem Uramként tisztelni Őt. Örömteli, bővelkedő élet vár rám az Úr Jézussal és megváltottjaival!

Milyen út vezetett a teológiára, a lelkipásztori szolgálatra való elhívásodig?

Örülök annak az útnak, amelyen Isten vezetett a teológiára való jelentkezésemig. 12. osztályosan az a kép volt előttem a jövőmmel kapcsolatosan, hogy – miután 2014 tavaszán megtértem – szeretném valami hasznos és nemes pályába fektetni az életemet, ezért elkezdtem készülni az orvosi egyetemre. Ebben az időszakban, egy hálaadó ünnepély végén, a szatmári gyülekezetben volt egy szeretetvendégség, amelyen egy testvér, aki a fiúcsoportunkkal foglalkozott, félrevont, és megkérdezte, hogy mennyire vagyok biztos benne, hogy valóban orvosira kell mennem? Azt a késztetést érezte akkor, hogy fel kell tennie nekem a kérdést: nem szánnám-e oda magam a teljes idejű szolgálatra? 

Meglepett, mert bár meg-megfordult ez a kérdés néhányszor a fejemben, de soha nem gondolkodtam el rajta addig komolyan. Akkor nagyon belém vágott, és elkezdtem imádkozni, keresni Isten akaratát. Megosztottam ezt az imatémát családommal, idősebb lelki testvérekkel, aztán, ahogy az érettségi közeledett, lemondtam az orvosira való jelentkezésről annak ellenére, hogy még nem voltam biztos benne, hogy mit kell tennem.

Így jelentkeztem informatikára, Kolozsvárra, és ott tanultam, töltöttem el 3 évet. Ez idő alatt találkoztam azzal az igével, hogy „aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” De olyan igék is elém kerültek, amelyek feltételeket szabnak, hogy milyennek kell lennie Isten szolgájának (1Timóteus, Titusz). S bár éreztem, hogy még távol állok ezektől a kritériumoktól, Isten nem engedte, hogy ez a kérdés elkopjon bennem. 
Aztán az egyetemi évek vége felé ismerkedtem meg feleségemmel, Rhodéval, és bár akkor picit háttérbe szorult ez a kérdés, miután házasságot kötöttünk, egy beszélgetés során feleségemmel együtt jutottunk arra a döntésre, hogy készek vagyunk Isten szolgálatára odaszánni az egész életünket. Meg kellett látnom, hogy valójában volt vágy a szívemben erre, amiben aztán mások is megerősítettek. 

Egy másik motiváció az volt, amikor dolgozni kezdtem, és nap végén felálltam a számítógéptől, s azon gondolkodva, hogy az én ajándékaimat figyelembe véve vajon ez a legbölcsebb módja annak, ahogy az életemet leélhetem? Az Ezékiel 22:30 különösen szólt hozzám: „Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam.” Ez az ige sokáig ki volt függesztve a szobám falán, hogy a szemem előtt legyen, és motiváljon. És ez, azt hiszem, nemcsak a teológiai hallgatóknak érvényes, hanem a gyülekezet minden tagjának. Isten országában vannak olyan feladatok, amelyeket nekünk személyesen kell elvégeznünk. Nem építheti egy ember, egyedül a falat, ugyanakkor nem állhat mindenki ugyanarra a résre. Mindenkinek megvan a feladata. Bátorítom a fiatalokat arra, hogy legyünk készek odaszánni az életünket Isten szolgálatára! 

Elmondanál-e egy-két friss élményt az eddigi, teológián eltöltött hónapjaidból?

A legfrissebb élményem a húsvéti ünnepi legáció, valamint a magyarországi Parádfürdőn töltött csendes napok közvetlenül azt megelőzően. Az ünnepi legáció alatt eljutottam több olyan gyülekezetbe is, ahol még soha nem jártam. Tapasztaltam a testvérek szívélyes vendégszeretetét, és betekintést nyerhettem abba is, hogyan ünnepli egy számomra új gyülekezet Jézus Krisztus feltámadását. 

A parádfürdői csendes napokon a magyarországi lelkipásztor-szakos hallgatókkal voltunk együtt. Ezekben a napokban részünk volt teológiai jellegű képzésekben, amelyeket a budapesti akadémia tanárai tartottak, s amelyeknek erőteljes közösségépítő hatásuk is volt, ami közös áhítatokban, beszélgetésekben, eszmecserékben, fociban és kikapcsolódásban nyilvánult meg. Jó volt az itthoni évfolyamtársaimmal is szobatárs lenni néhány napra, a hálónkban is építő beszélgetések alakultak ki. Hálás vagyok, hogy itt lehetek a teológián – hiszem, hogy a helyemen!