„A pásztor mindig ott van, még ha rejtőzik is, vagy nem is látod”

Interjú a Szilágyperecsenben lakó ukrán menekültekkel

„A 23. Zsoltár minden szava beteljesedik most az életünkben, minden árnyékával és derűjével”, mondja a Kijev délnyugati külvárosából érkezett Szerhij, az ukrán baptista teológiai szeminárium kiadványszerkesztője, aki feleségével, Natashával és 3 gyermekükkel (a tinédzserkorú Matvij-jal, és az 5 éves Ostap-pal, akik mindketten kitűnően beszélnek angolul, és néhány hónapos kislányukkal, Martával) élnek több mint két hónapja a perecseni lelkipásztori lakás első szintjén. De ez már a beszélgetés vége. Arról, hogy hogyan vezette őket Isten a háború szörnyűségei elől Perecsenbe egy másik, szintén a perecseni gyülekezet által befogadott ukrán családdal együtt beszélnek. A 79 éves Vaszilij, felesége, Vánja, lányuk, Olena és unokájuk, Dása Donyeck régióból, Kramatorszkból jöttek, ahol éppen most fokozódik a háborús helyzet. Ők az imaház alagsorában berendezett szeparékban laknak, és várják, hogy hazatérhessenek. Beszélgetésünk reggelén kapják a hírt, hogy egy otthonuk közelében történt bombázás következtében házuk ablakai kitörtek, így most már azért is izgulhatnak, hogy 1600 kilométerre levő otthonukba nem törnek-e be fosztogatók, illetve, hogy az időjárás nem   tesz-e kárt a lakásukban. 

Gönczi Géza: Ukrajna mely vidékéről származnak?

Vaszilij, Vánja, Olena és Dása: Donbaszban, Kramatorszkban lakunk. 

Szerhij, Matvij: Mi Kijevtől 50 kilométerre dél-nyugatra élünk, a Dnyepper jobb partján.

Milyen volt a kapcsolatuk a háború előtt a helybeli orosz lakossággal, főleg a keresztyénekkel?

Vaszilij: Hívők mindenhol vannak. A kapcsolat jó volt velük, de a nem újjászületett keresztyénekkel is. Az ukrajnai oroszok nagy része hűséges Ukrajnához.

Olena: Én ukrán nyelvtanárként dolgoztam Kramatorszkban, és az iskolánkban körülbelül tíz nemzetiség gyermekei tanultak, tehát egy nagyon nyitott rendszer volt. Ezek a második világháború után Ukrajnában letelepedett emberek leszármazottai. Soha nem volt ellenségeskedés köztünk.

Milyen a gyülekezeti élet Ukrajnában? Tudnának mondani néhány dolgot az önök gyülekezetéről? Milyen szolgálatot végeznek?

Olena: A gyülekezetünk körülbelül 450 tagból áll, így sokféle szolgálatot végzünk. Mi nem veszünk részt személyesen a gyülekezeti, szószéki szolgálatokban, hanem egy árvamisszióban, valamint a börtönmisszióban segítünk. A Gideon Társaság bibliaterjesztő szolgálatában is részt veszünk a 170000 lakosú Kramatorszkban, amelynek gyáraiba a környék lakói is bejárnak. A hajléktalanok felé is szolgálunk a városban élelemmel és ruházattal.

Volt-e valamilyen előszele ennek a háborúnak? Milyen volt a hangulat a háború kitörése előtt a lakóhelyükön?

Vánja: Nem számítottunk arra, hogy ilyen szörnyűségek fognak történni. Nem is akartuk ezt. Valamilyen szinten meglepetés is volt számunkra, ugyanis a város fejlődött, szép város volt. 

Szerhij: A Krím-félsziget 2014-es orosz megszállása után természetesen, bizonyos mértékben számítani lehetett rá, hogy ez megismétlődik.

Olena: Ugyanakkor, a háborúval együtt, hisszük, hogy Isten felügyeli a történéseket, talán még ennél nehezebb eseményeket is képes ellenőrzése alatt tartani. Ugyanis ezekben az időkben sokan felkeresik a gyülekezetet, olyanok is, akik választ keresnek az életükre, és ott meghallhatják az evangéliumot. Isten tehát felhasználhatja ezeket az eseményeket az emberek lelki üdvözülésére. A napokban olvastunk egy jelentést egy adományosztó akcióról, ahol az evangéliumot is hirdették, és 60 körül volt azoknak a száma, akik Jézust befogadták. 

Milyen érzés volt, amikor meghallották az első szirénát, majd az első bombarobbanást? Hogy dőlt el, hogy elhagyják a lakóhelyüket?

Olena: Közel hozzánk, Kramatorszkban, egy repülőtér fekszik, ezért gyakran hallunk erős robbanásszerű hangokat, egyébként is. Amikor azonban az orosz hadsereg elkezdte bombázni a repülőteret mellettünk, világos volt számunkra, hogy ez valami más. Nagyon megijedtünk, majd hallottuk a hírekben, hogy Oroszország bombázni kezdte Ukrajnát. Éreztük, hogy ez komoly fejlemény. Ezen a ponton nem tudtuk, mihez kezdjünk, imádkoztunk Istenhez, hogy mit tegyünk, maradjunk, menjünk? Aztán újabb hatalmas robbanást hallottunk, s mintha ez válasz lett volna a kérdésünkre, hogy rögtön el kell menekülnünk. 

Miért éppen Romániát, azon belül Szilágyperecsent  választották úticélnak?

Olena: Maximtól (egy másik, Perecsentől 10 kilométerre tartózkodó – szintén perecseniek által befogadott – ukrán testvértől) hallottuk, hogy itt befogadó, gondoskodó testvérek, gyülekezet van. Ő érkezett először ide, majd biztatott minket, hogy induljunk mi is el.

Hogy érzik magukat a Szilágyságban? Mennyire nehéz áthidalni a nyelvi problémákat?

Olena: Amikor megérkeztünk, lelkileg eléggé zavartak voltunk a körülményeink miatt. Elhelyeztek minket itt az alagsorban, és körülbelül egy hétig ki sem jöttünk onnan, kipihennivalónk is akadt a hosszú út és a stressz miatt. Aztán kimerészkedtünk, kinyitottuk az ajtókat, kisétáltunk, és láttuk, milyen gyönyörű itt minden, mennyire barátságosak az emberek. Persze, azt már első naptól éreztük, hogy a falubeliek együttéreznek velünk, elsősorban a hívők, de nemcsak ők. (A perecseni emberek segítőkészségéről sokat elmond, hogy Natasha érkezésünk után röviddel, az orvostól jövet azt újságolta a házigazda lelkipásztornak, hogy ingyen adták oda a patikában a gyógyszerét, amit felírt az orvos.) 

Van-e olyan ige, amely személyes vezetést jelent önöknek ebben az időszakban? Mit üzennek lapunk olvasóinak, közösségünknek?

Vaszilij: Azt érzem, hogy Isten valódi Atya, aki gondoskodik rólunk, bármilyen nehéz körülmények közé is engedjen minket. Az az ige is vigasztal, amely így szól: „Ne félj, mert én veled vagyok!” Ezt valóban megtapasztalom, ahogy megtapasztaltam egész éle-tem során. Isten tudniillik már akkor velem volt és sok mindentől megóvott, sok nehéz helyzetből kihozott, amikor még nem voltam újjászületve, bár hívő szülőktől származom.  

Olena: Sokan azt kérdezik, hol van Isten az ilyen pillanatokban? Ekkor az az ige jut eszembe, amely azt mondja: „Én tudom, mi a tervem veletek. Jót akarok nektek, nem rosszat”.

Vánja: Mi azt kívánjuk az itt élőknek, hogy legyen béke. S hogy tapasztalják meg Isten békességét, amely mindennél jobb.

Szerhij: „Az Úr az én pásztorom”, mondja a 23. zsoltár. És nincs olyan szó ebben a zsoltárban, ami ebben az időszakban ne lenne igaz, ne teljesedne be. Régóta, jól ismerjük ezeket az igéket, de most keltek valóban életre előttünk. Érdekesnek találtam a sok juhnyájat, ahogy ebben a régióban jártam. És ahányszor juhnyájat láttam, egyik sem volt egyedül, magára hagyva. Nem mindig láttam a juhászt, de mindig ott volt valahol a közelben. Azt hiszed, hogy nincs ott, de valahol  a háttérben mindig vigyáz. A juhokat mindig vezeti valaki. Talán az Urat sem látjuk mindig az életünk történései, viharai közepette, s nem vagyunk tudatában, Ő mégis ott van. És ha felemeled a szemed, látod, honnan jön a segítség, ahogy a 121. zsoltár mondja. „Az Úrtól jön a segítség.” Az Úr idevezetett minket és itt van, közel hozzánk. Ez valódi bátorítás nekünk.

A beszélgetés végén a 18 éves Dásha ragaszkodik hozzá, hogy megoszthassa az ároni áldást az itteni fiatalokkal a 4Móz 6:24-26-ból: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!  Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!”