Igehely: 1Sám 26:13–25 Kulcsige: 1Sám 26:24 „Az Úr mindenkinek megfizet a maga igazsága és hűsége szerint, mert az Úr a kezembe adott ma téged, de én nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére.”
Nem is olyan régen egy bibliodrámában vettem részt, amely során bibliai jeleneteket játszottunk el társaimmal. Az egyik ilyen jelenetben Abisaj bőrébe kellett bújnom, amint Dáviddal a hadinép közé oson. Amikor az alvó Saulhoz értünk, minden erőmmel azon voltam, hogy meggyőzzem Dávidot, hogy öljük meg Sault, hiszen akkor minden poblémánk megoldódik. De Dávid nem volt hajlandó megtenni ezt.
Vajon nem kerülünk néha hasonló helyzetbe? Megpróbáljuk megoldani a problémánkat. Főleg, ha meg is bántanak minket, hamar indulatot kelt bennünk, hogy visszavágjunk. Pedig Isten azt mondja: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” (Róm 12:19). Dávid tudta, hogy nem emelheti fel a kezét Isten felkentjére, még akkor sem, ha az halálra keresi őt. Tudta, hogy Isten talál más módot arra, hogy ő megszabaduljon Saul haragjától, anélkül, hogy beszennyezné magát.
Hogyan reagálunk, ha nem úgy történnek a dolgok, vagy nem úgy viselkednek velünk, ahogy szeretnénk? Tudjuk mérsékelni magunkat, és Istenre bízni a helyzetet?
Kovács Patrik
A szántó nyomon követi az aratót
Igehely: Ám 9:13–15 Kulcsige: Ám 9:13 „Eljön majd az idő – így szól az Úr –, amikor nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt; must csorog majd a hegyekről, folyik mindenütt a halmokról.”
A ma délutáni ige egy újabb ígéret Izráel helyreállításáról. Azt mondja, hogy „nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt” (13.v.). Kiskoromban szőlőt termesztettünk az udvarunkon. Mindig nagyon vártam az őszi szüret idejét, amikor a prés alatt levő termés musttal töltötte meg az edényeket. Szerettem a természetes szőlőlének az ízét, de sajnos, kevés volt a szőlő, nem adott annyi mustot, hogy egy egész évig kitartson. Miután elfogyott, újra meg kellett várnom az őszt, hogy újra élvezhessem a szőlőnek az ízét. Itt Ámós egy egészen érdekes képet fest: olyan bő a termés, hogy amire véget ér ennek learatása, már el is jött a szántás ideje. Ha a lelki életünkre gondolunk, Jézus lehetővé tette azt, hogy folyamatosan teremjünk, hogy vele élő kapcsolatba lehessünk.
Vajon jellemző-e ez az élő kapcsolat az életünkre? Hullámzó-e a lelki életünk? Nincs-e szünet az aratás és a szántás között? Ki vagy mi az akadálya a folyamatos gyümölcstermésnek a hívő életünkben?
Kovács Patrik
