Igehely: ApCsel 16:20-32; Kulcsige: ApCsel 16:20 „Azután az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: Ezek az emberek felforgatják a városunkat.”
Pál és Szilász megérkeznek Filippibe. Egy folyó mellett, ahol az imádkozás helye volt, elkezdték hirdetni az evangéliumot. Ennek hatására Lídia, egy bíborárus asszony családjával együtt megtér és megkeresztelkedik. Ahogy más városok esetében is, itt is azt látjuk, hogy kezdetben még fogadják az apostolok által hirdetett evangéliumot, az új tanítást, de ahogy ennek a környezetre való hatása növekszik, azonnal jön az ellenségeskedés. Mert amint az Ige valakinek az érdekeibe ütközik, következményei lesznek az igehirdetőkre nézve. Ez sokszor így van a mi életünkben is: szeretnénk mi igazán jól megélni hitünket, bemutatni Krisztust és hatással lenni a körülöttünk élőkre, viszont néha a következményektől való félelem meggátol ebben minket és az, hogy kétszeresen is kisebbségben érezzük magunkat, felerősíti bennünk a félelmet. Nemzetiségünkből kifolyólag abban növünk fel, hogy húzzuk meg magunkat, s ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, mert akkor biztos nem lesz baj. Sajnos sokszor ugyanezt a mintát hitünk megélésével kapcsolatban is alkalmazzuk. Gondoljunk csak a munkahelyünkre, mennyi az aránya a hívő és a nem hívő munkatársaknak? Ebben a tekintetben is úgy érezhetjük sokszor, hogy kisebbségben vagyunk és életbe lép a belénk gyökerezett mechanizmus: ne szólj szám, nem fáj fejem.
Az apostoloknál viszont ennek épp az ellenkezőjét látjuk. Zsidóként egy római fennhatóság alatt lévő makedón (görög) városban bátran hirdetik az evangéliumot, és nem számolgatják, hogy vajon mi lesz ennek a következménye. Ők nem csak példás magaviseletükkel, kedves beszédükkel és segítőkész személyiségükkel akarnak hatással lenni a környezetükre. Azt olvastuk, hogy az evangélium hirdetésével „felforgatták a várost”. Amikor pedig ennek fájó és kellemetlen következményeit tapasztalják, akkor sem hátrálnak meg, hanem „imádkoznak és énekkel magasztalják Istent”. Ez pedig olyan hatással volt a foglyokra, hogy egy sem szökött meg közülük, a börtönőr pedig családostól megtért.
Mi akarunk-e hatással lenni a környezetünkre? Bénít-e bennünket a következményektől való félelem gondolata?
Ifj. Szivák Emil
Imaáhítat: Kérjük Istentől, hogyan legyünk jó hatással környezetünkre! – Kol 4:5
Bibliaóra: A tanítványság leckéje – Lk 9:57-10:20 (Lk 9:62)
Közösség Istennel és egymással
Igehely: 1Jn 1:5-2:2; Kulcsige: 1Jn 1:7 „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségük van egymással és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.”
A kijelölt igeszakasz egy alapigazság leszögezésével indít: „Isten világosság és nincs benne semmi sötétség.” Ez az alapja az utána következő gondolatmenetnek, ami az Istennel és testvéreinkkel való közösség feltételét vizsgálja. Öt olyan mondatot olvashatunk, ami feltételes módot használ. Először is azt írja János, hogy ha azt mondjuk, hogy mi közösségben vagyunk Istennel, de a cselekedeteink nincsenek ezzel összhangban (sötétségben járunk), akkor hazudunk, mert Isten nem vállal közösséget a sötétséggel. Ezzel talán a környezetünket megtéveszthetjük, becsaphatjuk, de Istent nem. Ha viszont a világosságban járunk, akkor élő közösségünk van vele, és ezáltal minden Krisztusban hívő testvérünkkel is.
A továbbiakban János figyelmeztet, hogy ha nincs élő közösségünk Istennel és a testvérekkel, akkor vizsgáljuk meg magunkat. Volt-e igazi megtérés az életünkben? Megvallottuk-e már minden bűnünket Istennek? Ha igen, Ő megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól, mert hű és igaz. Csak ezután fogjuk a drága kapcsolatot, az igazi közösséget élvezni. De ha azt monjuk, hogy nekünk nincs bűnünk, nincs miből megtérnünk, erre ez az apostol válasza: „önmagunkat csaljuk meg”, sőt „hazuggá tesszük Őt”. Érzékeljük a fokozást? Először a környezetünk megtévesztése, becsapása, aztán önmagunk megcsalása, és végül készek lennénk hazuggá tenni magát Istent is, csakhogy magunkat igazoljuk. Jó olvasni viszont a második rész első két igeversét is. Kedves megszólítással kezdi János: „gyermekeim”, - azért írom nektek ezeket, hogy felhívjam a figyelmeteket, hogy lássátok milyen az emberi természet, amely magát igyekszik vagy jobbnak feltüntetni, vagy igazolni a bűnnel szemben. Azért írom ezeket, hogy ti ne essetek ebbe a hibába, és ne vétkezzetek! - De ha most ráismersz magadra, hogy épp ebben a helyzetben vagy, ne csüggedj, hisz van kegyelem. „Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért ...”
Ifj. Szivák Emil
Új hozzászólás