Igehely: Kol 1:9-18 ; Kulcsige: Kol 1:13 „Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”
Amennyiben újjászülettünk már, úgy kétségkívül a mi életünknek is a legmaghatározóbb fordulópontja az, amiről a 13. versben olvasunk: „Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és Ő vitt át minket szeretett Fiának országába”. Hiszen mi lehetne nagyobb hatással bíró változás annál, minthogy felismerjük, hogy életünk a sötétség hatalmában van és a kárhozat felé tart, Isten azonban az Ő kegyelméből megszabadít bennünket ebből a szörnyű állapotból, és örök élettel ajándékoz meg? Amikor Epafrász beszámolt Pálnak a kolosséi testvérekről, hála és öröm töltötte el, mert a beszámoló alapján világos volt, hogy ott, a testvérek életében jelen vannak az élő hit gyümölcsei (bizonyítékai).
A 9. verstől Pál arról ír, hogy amikor meghallotta Epafrásztól a jó hírt a testvérek felől, szüntelen azért imádkozik, hogy a hitük még inkább kiteljesedjen. Isten szabadítása ugyanis sokkal többről szól, mint a pokoltól való megmenekülésről. Pál nemcsak hálát ad, hogy a kolosséi testvérek élete már nem a pokol felé tart, hanem szüntelenül imádkozik, hogy növekedjenek az új életben. Csupán a 9-től 12-ig terjedő négy versben tíz különböző dolgot fogalmaz meg, amiért imádkozik, melyek a lelki növekedést szolgálják: 1. Isten akaratának tökéletes megismerése, 2. lelki bölcsesség, 3. belátás, 4. Istenhez méltó, neki tetsző élet, 5. jó cselekedetek, 6. Isten egyre mélyebb megismerése, 7. lelki, szellemi megerősödés, 8. állhatatosság, 9. örömmel viselt hosszútűrés és 10. hálaadás.
Pál örült annak, hogy a gyülekezet megmaradt a hitben, és örömében tovább imádkozott értük, hogy még inkább kiteljesedjen bennük az Istennek tetsző új élet. Azért írta ezt le a nekik szóló levélben, hogy bíztassa őket, hogy törekedjenek a hitben való növekedésre.
Vajon mit gondolna Pál, ha rólunk hallana hírt? Adjunk hálát azért, ameddig eljutottunk a hitben való növekedésben, és szüntelenül imádkozzunk, hogy napról-napra növekedve még inkább az ő szabadításához méltóan tudjunk élni!
Mezei Tamás
Kérjük Istent, hogy mutassa meg életünk azon területeit, amelyek komoly reformációra szorulnak! - 5Móz 12:1-4
Adakozók Isten ügye érdekében – 2Kor 8:1-15 (2Kor 8:7)
Ábrahám hitpróbája
Igehely: 1Móz 22:1-14; Kulcsige: 1Móz 22:2 „Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!”
Az egyik legmegdöbbentőbb mondat Izsák szájából hangzik el, amint az áldozati hely felé tartva, megkérdezi apjától, hogy hol van az áldozatra szánt bárány? Izsáknak e szavai miatt lehetetlen számomra ezt a történetet anélkül olvasni, hogy ne hallanám Bemerítő János szavait, amint felkiált, amikor meglátja Jézust közeledni: „Íme az Isten Báránya!” Izsák kérdésére Jézus a válasz. Az a kos ugyanis, akit Isten a Mórijja hegyen adott Ábrahámnak, hogy Izsák helyett feláldozza, előre mutat Jézusra, az Isten Bárányára.
Egy másik megdöbbentő mondata ennek a történetnek Ábrahám válasza Izsák kérdésére: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról”. Ebben a válaszban fény derül arra, hogy Ábrahám hittel támaszkodott Istenre egy olyan helyzetben is, amikor semmi másra nem támaszkodhatott. Hiszen nem értette, hogy Isten miért kér tőle ilyen lehetetlen dolgot, mi ezzel a célja, és mi lesz ennek a végkimenetele. Minden, amit akkor tudott és hitt, belefért ebbe a rövid válaszba: Isten gondoskodik.
Mi, visszanézve már értjük, hogy Isten miként gondoskodott helyettesítő áldozatról nemcsak Izsák számára, hanem Jézus Krisztus – az Isten Báránya – által minden ember számára. Az üdvösség útja azonban nem változott számunkra sem. Ugyanúgy, ahogy Ábrahámnak semmi más kapaszkodó nem maradt, csak az Isten gondoskodásába vetett hit, nekünk is ilyen hittel kell Istenre bíznunk magunkat.
Szinte kimeríthetetlen üzenettel bír ez a történet. Engedjük, hogy kétféle módon formáljon bennünket ez a történet. Egyrészt lássuk meg Isten végtelen szeretetét irántunk, ami indítson bennünket hálaadásra. Ha megpróbáljuk elképzelni, hogy Ábrahámnak milyen kimondhatatlanul nehéz lehetett apaként arra készülni, hogy saját fiát feláldozza Istennek tetsző áldozatként, gondoljunk arra is, hogy azoknak a kezét nem állította meg az angyal, akik a Mennyei Atya egyszülött Fiát, Jézust megölték. Amit aznap Izsák átélt, az annak az előképe, ami velünk történt, akik újjászülettünk. Másodszor pedig igyekezzünk olyan hittel támaszkodni Istenre, ahogyan Ábrahám tette, amikor egy leírhatatlanul nehéz helyzetben szilárdan hitte, hogy Isten gondoskodni fog.
Mezei Tamás
