Igehely: Mk 16:1-13; Kulcsige: Mk 16:6 „De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették.”
Jézus Krisztus feltámadása történelmi esemény, ami egy bizonyos időben és helyen történt. Ha Jézus nem támadt volna fel a halálból, mi soha nem hallottunk volna róla. A tanítványok meg voltak győződve, hogy a tragédia mindennek véget vetett. A nagy hír, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból, akkor jött, amikor már senki nem remélte. A feltámadás hírének továbbadása elsősorban azokra az asszonyokra lett bízva, akik a Krisztus keresztre feszítése utáni hét első napján, korán reggel a sírhoz mentek drága kenetekkel. A Mester iránt érzett szeretetük olyan ragaszkodó volt, hogy nagy áldozatokat hozva igyekeztek, hogy a sírboltba helyezett testét megkenjék. Az elhengerített kő egyfelől nagyon meglepte, a sírboltban ülő fehér ruhás ifjú pedig megfélemlítette az asszonyokat. A rájuk bízott üzenetet futva vitték a tanítványoknak és Péternek.
Vajon miért a magdalai Máriának jelent meg először az Úr Jézus? Amikor először találkozott Jézussal, hét ördögöt űzött ki belőle az Úr. Ettől kezdve szeretettel szolgált neki javaival is. Tanúja volt a keresztre feszítésnek, és látta, hova tették később a testet. Lehet, hogy ez a nagy ragaszkodás is oka lehetett annak, hogy a feltámadott Jézus először neki jelent meg. Mária nem csupán a hírt vitte a Feltámadottról, hanem a meggyőződését is, hiszen személyesen találkozott vele. A mezőre menő két tanítványnak is megjelent, de más formában. Máriának kertészként jelent meg, az emmausi úton a két tanítványnak pedig útitársként, de ugyanaz a Jézus volt, megdicsőült testben. Ők is visszafordultak útjukról, és igyekeztek megjelenteni a nagy hírt a többieknek. A feltámadás hírét ma is sürgősen tovább kell adni, mert napjainkban is nagyon sokan vannak, akik ismeret- és hithiányban, keseregve élik az életüket. Kívánatos, hogy a feltámadás nagy hírét örömteli meggyőződéssel adjuk tovább, mint akik Isten kegyelméből mi is személyes kapcsolatba kerültünk a feltámadott Jézus Krisztussal.
Mikor mondtad el Jézus feltámadásának örömteli hírét valakinek?
Szekrényes Pál
Imaáhítat: Imaáhítat: Adjunk hálát, mert nem a halálé, hanem az életé az utolsó szó! – Jn 14:19-20
Bibliaóra: A feltámadás – 1Kor 15:12-26 (1Kor 15:20)
Meghalni és feltámadni Krisztussal
Igehely: Róm 6:1–11; Kulcsige: Mk 16:6 „De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették.”
Az üdvösség kegyelemből van, a Jézus Krisztusba vetett hit által. Ahol a bűn megnövekedett, Isten kegyelme a Golgotán sokkal inkább bővölködött. Ezek szerint az evangélium tanítása megengedi, sőt bátorítja a bűnben élést? A válasz röviden és határozottan ez: „Szó sincs róla!”
A tanítás három kulcsszó köré összpontosul: tudni (3.v., 6.v.), gondolni (11.v.) és odaszánni (13.v.). Pál apostol gondolatmenete feltárja a különbséget a hívő helyzete és gyakorlata között. Helyzete az, hogy Krisztusban áll. Gyakorlata az, ami a mindennapi életben ő maga. Helyzetünk abszolút tökéletes, mert Krisztusban vagyunk. Gyakorlatunknak mind jobban meg kell felelnie helyzetünknek. Ez tökéletesen akkor fog megvalósulni, amikor meglátjuk az Urat a mennyben, addig pedig mind jobban és jobban át kell alakulnunk az Ő képmására. Az első figyelmeztetés ennek érdekében: tudni kell, mit jelent az, hogy Krisztus Jézusba kereszteltettünk. A Krisztusba való bemerítkezés Isten értékelése szerint az, hogy a hívő meghalt és feltámadt Krisztussal. A Krisztussal való azonosulás egyrészt halált jelent a bűnnek, másrészt pedig egy új életnek a kezdetét jelenti. A vele való azonosulás lehetővé teszi azt, hogy új életben tudunk és akarunk járni.
A második felszólítás azzal kapcsolatos, hogy mit kell gondolnunk magunkról. Azt kell gondolnunk magunkról, hogy meghaltunk a bűnnek, de élünk az Istennek Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Halottak vagyunk a bűnnek, amikor úgy reagálunk a kísértésre, ahogyan a halott ember tenné. Most, együttműködve Istennel, ezt kell a gyakorlatban megvalósítanunk. A harmadik kulcsszó, ami a gyakorlati megszentelődésünket kifejezi, és segít abban: az odaszánás. Az Istennek való odaszánás elkötelezettséget, kitartást eredményez az Úr követésében és szolgálatában. A kegyelem szabaddá tesz arra, hogy az Urat szolgáljuk, és ne vétkezzünk ellene. A kegyelem az egyetlen dolog, ami a valóságos szentséget lehetővé teszi.
A kegyelemben való részesülésünk mit eredményezett eddig az életünkben? Van-e előrehaladás a gyakorlati megszentelődésünkben?
Szekrényes Pál