Igehely: 1Tim 5:17-20; Kulcsige: 1Tim 5:17 „A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.”
Amennyire fontos egy gyermek fejlődése szempontjából a megbecsültség biztonságának érzése, az őszinte elismerés és bátorítás, éppen annyira fontos a kiforrott felnőtt számára is. Az Úr Jézus tudta ezt, és nem spórolt az elismerő szavakkal, a megbecsülést kifejező gesztusokkal. A testvért megbecsülő, krisztusi lelkülettől távol áll a hízelkedés, dicsőítése annak, ami emberi, mert mindenek előtt az Isten országának épülését tartja szem előtt. A hívő ember mások iránti megbecsülésének minden megnyilvánulása mindig ösztönző, serkentő hatású. Timóteusnak figyelmébe ajánlja Pál a tényt, hogy a gyülekezet terheinek viselésében „bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek.” Habár az elhívás és a megbízás kegyelemből van, a hűséges szolgálat érdemessé teszi a hívőt a megbecsülésre. Isten az alacsonyabb rendű teremtményeknek (mint a növények és állatok) kijáró megbecsülést is elvárja az embertől, hát még azok megbecsülését, akikért az Ő egyszülött Fia nem vonakodott vérével áldozni! Az apostol Isten akaratát nyilvánítja ki, amikor tiszteletadásra buzdítja a gyülekezet tagjait az érettük hűségesen fáradozó presbiterek iránt, valamint arra, hogy méltányos anyagi juttatásban részesítsék őket. Ebben az esetben e két dolog szorosan összetartozik, egyik a másik nélkül könnyen hiteltelenné válhat. Igénk szerint a gyülekezetnek kötelessége a vezetésben, az igehirdetésben és a tanításban fáradozó presbiter alapvető anyagi szükségleteiről gondoskodni azért, hogy Isten munkája akadálytalanul haladjon előre. Az ilyen megbecsülésből származó gondoskodás elsősorban kötelesség, nem pedig „áldozathozatal”, „szolgálat” vagy „támogatás.” Vannak esetek, amikor egy nehezebb körülmények között működő közösség helyett egy másik vállalja fel ezt a terhet önként, szeretetből – ekkor lehet áldozathozatalról, szolgálatról beszélni. Fontos tisztán látni, és megérteni azt is, hogy adakozni csak akkor tudok a gyülekezetben, ha a közköltség rám eső részét kötelességszerűen kifizettem. Mivel Isten lélekmentő és növekedést eredményező munkája földi színtéren bontakozik ki, a hívő embernek és közösségnek az anyagi dolgokban is szüksége van helyes hozzáállásra. Megvizsgáltad-e már, hogy anyagi hozzájárulásod csupán a közköltség fizetése, vagy pedig valódi, Istennek tetsző adakozás is?
Kiss Lehel
Könyörögjünk, hogy romlás újjáépítői lehessünk! – Ézs 58,12
Ragaszkodjunk az Úrhoz! – Józs 23:1-16 (Aranymondás: Józs 23:8)
Az Úr az igaz Bíró
Igehely: Ám 3:13-15 „Halljátok, és tanúskodjatok Jákób háza ellen! – így szól az én Uram, az Úr, a Seregek Istene. – Amikor megbüntetem Izráelt bűnei miatt, megbüntetem Bételt is oltárai miatt. Letörnek az oltár szarvai, és a földre hullnak. Összedöntöm a téli házat a nyári házzal együtt, elpusztulnak az elefántcsont házak, vége lesz a sokféle háznak – így szól az Úr.”
Gyakran előfordul a polgári igazságszolgáltatásban, hogy első fokon többévi börtönre ítélnek valakit. Minden ellene szólt: a bizonyítékok, a tanúk, nyomozók, az ügyész. Egyedül a vádlott állítja magáról, hogy ártatlan. Fellebbezés és újratárgyalás után, másodfokon ugyanaz a bíró, egy újonnan megjelent tanú vallomása alapján, ártatlannak nyilvánítja s felmenti. Ennél tragikusabb az, amikor az ítélet végleges és ártatlanul tölti le valaki a kiszabott büntetést. Történik ez azért, mert a bíró csak annyi információval rendelkezik a vétkes, és annak bűne felől, amennyit a tárgyalóteremben hallott.„Nincs igaz ember egy sem”– olvassuk a Róm 3:10-ben. Így tehát egyetlen földi, halandó bíró sem. A Szentírásban az „igaz” jelző jelentései: megfelel a valóságnak, igazi, nincs benne hamisság, igazságos. Ezért egyetlen személy van megjelölve, akire ilyen értelmezésben ráillik ez a jelző. Ez a teremtő, mindenható Isten. „Nincs más isten rajtam kívül, igaz és szabadító isten…” (Ézs 45:21); „Hű az Isten... igaz és egyenes ő.” (5Móz 32:4); „Isten igaz bíró” (Jer 11:20). A Róm 3:4-ben összehasonlítja az embert Istennel, s kijelenti, hogy Isten igaz, az emberek pedig mind hazugok. Mai igeszakaszunk Ámósz könyvének a központi része. Itt kerül hangsúly a kiválasztottság terhére, súlyára (2. v.). Azt akarja megértetni népével Isten, hogy a kiválasztás felelősséggel jár. És hogy ne kifogásolhassák az ő igazságosságát, először megbünteti a környező népeket. Aztán felfedi titkát, elvárásait a prófétának. Felsorolja mindazt a bűnt, bűnös életformát, amelyet már nem tekintettek bűnnek. S mindez a jólét miatt. Voltak ugyan akkor is szegények, de a jeroboámi korszakra a jólét volt jellemző. A mindenkori jóléti társadalomra jellemző, hogy a jószándék, a segítőkészség leple alatt ott van az egyéni érdek, a haszonlesés, a meggazdagodás vágya, s máris jönnek a negatív következmények: a közömbösség, hitetlenség, büszkeség, világiasság, halogatás, hamis biztonságérzet, önámítás. Mindezt az igaz Bíró tudja. Nincs szüksége tanúkra, ügyvédekre, ügyészre. Az ő igaz volta abban is rejlik, hogy nem cselekszik semmit addig, amíg prófétáin keresztül nem figyelmezteti népét (7. v.). Az ő figyelmeztetése örökérvényű. A nagy kérdés: hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz? Mennyire figyelünk oda az igaz Bíró figyelmeztetésére és ítéleteire?
Mátis Csaba
