– Róm 1:1-7
Örök vitatéma a kiválasztás és az elhívás, pedig kár hogy két szóért két ember külön úton járjon. Ezt a két dolgot többen így kóstolgatják:
a.) Könnyű neki, mert Isten kiválasztotta. b.) Én nem tehetek róla, ha Isten engem nem választott ki. Az emberek teológiai magyarázatokat keresnek a kiválasztás-ügyre, pedig az üdvösséghez valami más kell. Az Úr Jézus kiválasztotta Júdást tanítványának, de ő nem üdvözült. Tehát? Hitem szerint Isten minden embert kiválasztott, de nem ugyanarra a feladatra. Választhatta volna-e az Úr Pált egy igen rendes, istenfélő postai igazgatónak úgy, hogy közben evangéliumot is hirdessen? Természetesen. Na, de mint apostol, sokkal eredményesebb munkát végzett, mint igazgatóként. Pál az apostolságát teljes mértékben elfogadta, úgy hogy életét erre tette fel. Vajon miért is választott volna ki Isten egy igen kedves, istenfélő embert apostolnak, ha mindig azon jajgatott volna, hogy milyen rémesen nehéz apostolnak lenni?
Az 1Kor4:1-ben a Krisztus szolgáira Pál a gályarabokat értette, akik oda vannak láncolva a hadihajóhoz, és életük végéig húzzák az evezőket arra a ritmusra, amit diktálnak, végül bedobják őket a tengerbe. Így látta Pál a Krisztus elhívott szolgáit. Te hogyan látod? Függetlenül attól, hogy ki milyen szolgálatra áll be Krisztus nevében, az elhívás az fontos. Kibicelni lehet sok területen, sajnos, van már erre példa az Úr szőlőskertjében is. Pál se azért rajongott, hogy mindenáron apostol legyen. Aki Gamáliel éltanulója volt, annak magasabb rendű álmai lehettek. De a damaszkuszi úton kiderült elhívása. De nagyszerű lenne, ha minden ember tudatos lenne afelől, hogy mire hívta el őt az Úr, de anélkül, hogy a földre sújtaná, mint Pált. A keresztények ajkai meg azt kell, hogy zengjék: „...üdvösségetek van hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez.” (Ef 2:8), és az Úr Jézus Krisztus nevében „hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet.” 5. v. Közéjük tartozol, drága lélek? A kiválasztás ellenkezője nem a nem kiválasztás, hanem a visszautasítás. Gondold át alaposan közelmúltadat, és vedd észre, mire mondtál nemet, amire az Úr azt várta volna, hogy: Ím, itt vagyok. Küldj el engem!
Dániel Zalán
Adjunk hálát a megerősítő kegyelemért! – Zsid 13:8-9
Kész vagy megvallani Krisztust bármi ér is miatta? – ApCsel 24:1-26; 26:1-7, 21-32 (Aranymondás: ApCsel 26:22)
A megpróbáltatások tanítása
– Jak 1:1-18
Ha tőlünk függne, a szenvedést és próbát kiiktatnánk az életünkből. A boldog élet képébe ez nem illik bele. Keresztyén körökben is divatos irányzat napjainkban, hogy a szenvedés az ördögtől van, és ha igazán istenfélők vagyunk, se fájdalomban, se betegségben nem lehet, és nem is lesz részünk. A valóság és a Szentírás azonban másról beszél. A fájdalom, a szenvedés, a próba szerves része az életünknek. Minden ember életének felszíne alatt el nem múló fájdalom húzódik meg. Isten igazán nemes lelkű embereket akar faragni belőlünk, akik a templom mintájára faragott oszlopokhoz hasonlítanak. Ezt azonban legtöbbször nem a napsütéses időszakok hozzák létre. „Isten azt akarja, hogy bátor emberek legyünk, akiket mélyen felkavarnak a bukott emberi lét borzalmai, akik noha letaglózza őket mindaz, amit látnak, mégis vállalják az életet.” Lawrence Crabb.
A.W. Tozer, „a XX. század prófétája” Az ember: Isten lakóhelye című könyvében egy angliai asszonyról ír, aki hatszáz évvel ezelőtt élt, akinek egy rövid írása maradt fenn az utókor számára. Egy fohászát jegyzi fel benne: „Ó, Istenem, adj nekem, kérlek, három sebet: a töredelmes szív sebét, a könyörületesség sebét és az Isten után vágyakozás sebét.”
A töredelmes szív sebe. Senki sem tért meg igazán, amíg bűne halálosan meg nem sebesítette; amíg a seb meg nem töri, le nem győzi, és el nem veszi belőle az összes küzdelmet, magabiztosságot, és amíg nem látja magát egy olyan embernek, aki Megváltóját a fára szögezte. Sok olcsó és könnyű módja van a bűntől és a bűnbánat érzésétől való szabadulásnak. A bűnbánat egy olyan seb, amit kívánok, hogy mindannyian érezzünk.
A könyörületesség sebe. Akiben ott van a könyörületesség sebe, az olyan ember, aki együtt szenved másokkal. Nem szenvedhet, hogy megmentsen, de még mindig szenved, hogy megnyerjen. Isten hívja népét, hogy legyen neki egy olyan földi teste, amiben újra sírhat, újra szenvedhet és újra szerethet.
Az Isten utáni vágyakozás sebe. Megtalálni Istent, és aztán folyamatosan vágyakozni utána. Azt akarta, hogy „betege legyen a szerelemnek” (Ézs 5:8). Ahogyan az ének mondja: „Jézusért élek egészen, néki íme átadom: minden vágyam, szóm és tettem; éjjelem és nappalom.”
Tekintsünk tehát úgy a próbára, mint az öröm forrására, mert a hitünk próbája állhatatosságot eredményez.
Kovács Barna
