Az idő súlya

Ige: Zsolt 90.

Az, ami ebben a zsoltárban végigvonul, az a feszültség nemcsak Mózesben, hanem bennünk is ott van: a korlátolt, véges, mulandó ember szemben az örökkévaló Istennel. Ránehezedik ez a lét az emberre, hiszen az idő az egyik legnagyobb korlátunk. Isten az időn kívül, a felett áll. Azt olvassuk, hogy mielőtt a föld és a világ lett, mielőtt idő létezett, Isten már volt. Ő az idő felett áll. Talán azért is osztjuk fel az életünket évekre, azért is kell nekünk óév meg újév, mert nem tudjuk elviselni az időnek a súlyát. Mert nem tudjuk egyszerre felfogni, hogy mit is jelent az idő. Lehet, hogy az emlék, az információ túl sok, lehet, hogy az elkövetett hibáinknak, bűneinknek túl nagy a súlya ahhoz, hogy el tudjuk viselni. Felosztjuk évekre. Így még valahogy elbírjuk. Isten számára nincs idő, ő végtelen. És az ember vágyik erre a végtelenre, örökkévalóra. Azt mondja Mózes: „Tedd maradandóvá kezünk munkáját!” Hogy lehetünk maradandók? Mindaz, ami az én nevemhez fűződik, amit magamnak tulajdonítok, ami én vagyok, pontosan addig tart, ameddig én létezem, és ez nem túl hosszú idő: 70 vagy 80 esztendő. Az, ami rólam szól, engem nem él túl. Amit Istennek tulajdonítok, ami bennem Krisztusról szól, amim bennem ő, az vele egykorú, örök.

(Buzle Péter bizonyságtétele 2015 Óév estéjén, Nagyváradon)