Női csendesnap Lupényban

Áldott, kedves alkalom volt a nőtestvérek számára 2017. március 4-én Lupényban, amikor az elmúlt évekhez hasonlóan összegyűltünk az Ige körében. Meghívott előadónk Bálint Ibolya testvérnő volt, aki a „Mi végre vagyunk e világon?” kérdésre kereste a válaszokat Isten Igéjének fényében. Jelen volt Kovács Szabadi Tünde helybeli református lelkésznő is, aki a témával összehangoltan buzdított bennünket az Úr Jézus szavaival hivatásunk betöltésére, hogy só és világosság  legyünk környezetünk számára.         

Az előadás fő gondolata Tamási Áron „Ábel a rengetegben” című művének sokat idézett mondatából indult ki: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”  Ebből egy közvetlen, interaktív kérdéssor fakadt: „Ki mióta él a jelenlegi lakóhelyén?” „Hány helyen éltünk eddig?”„Hol volt a legotthonosabb élni?” Többen is megoszthatták tapasztalataikat. Elhangzott az a gondolat, hogy milyen fontos, hogy az ember valahol otthon érezze magát, otthonra találjon.  De ha nem talál otthonra, tud-e otthont teremteni? A nőnek  van ebben a legnagyobb feladata, hogy otthonossá tegye a helyet ahol él, az által, hogy gazdagítja valamivel önmagából, valamit hozzáad, valamit mozdít benne.  

Ugyancsak fontos, hogy az ember  lelkileg is otthonra találjon. Szükségünk van egy lelki közösségre, ahol a lelkünk felszabadulhat, közösségben lehet az Atyával és szeretett- jeivel. Akkor vagyunk igazán otthon, amikor a lelkünk otthonra talál. Feltevődött a kérdés: „Te hogyan érkeztél haza?” Visszagondolhattunk arra az időre, amikor először érkeztünk haza Istenhez. Következett a tulajdonképpeni előadás, amely három pontban foglalta össze azt a három célkitűzést, amelyre nemcsak vágynunk kell, hanem törekednünk a gyakorlati megvalósítására.

1. Életünk célja, hogy Isten dicsőítésének magasztalására éljünk. Őt dicsőítsük és dicsőségére éljünk az által, akik vagyunk, amit teszünk, ahogy viselkedünk. Hirdessük, hogy nagy, hogy jó az Isten! Dicsérni Istent akár egészsegben, akár betegségben, gazdagságban vagy szegénységben – ez ad célt, reményt az életnek. 

Az imádat, a dicséret csak akkor valódi, ha szeretetből jön. Csak az tudja Istent dicsérni, aki szereti Őt, és csak az szeretheti Istent, aki ismeri Őt. Ha ilyen szívvel dicsérjük, Isten kedvesen tudja fogadni ezt.

2. Életünk célja, hogy másokat segítsünk. Az éltet igazán bennünket, amit másokért tudunk önzetlenül tenni, és nem az, amit magunknak szerzünk meg. Isten ki akar mozdítani minket az önzésünkből, hogy azokban a jócselekedetekben járjunk, amelyeket Isten lehetőségként előre elkészített, és amelyeket ki kell használnunk.

Egy másik oldala az egymásnak való segítésnek az, hogy segítsünk másokat személyiségük kiteljesedésében, segítsünk nekik naggyá lenni. Isten hív minket az önmagunkról való elfeledkezés szabadságára, örömére.

3. Életünk célja saját jellemünk alakítása. Minden ember életében eljön az idő, amikor közeledik a hazamenetelhez. Amit magunkkal viszünk, amikor testünkből a lélek kiszáll, az a jellemünk, a jócselekedeteink. Isten elé visszük majd önmagunk és felmutatjuk neki, hogy azokból a lehetőségekből, amelyeket életünk során adott, mit tudtunk kihozni. Bárcsak mondhatná majd Isten rólunk, hogy érdemes volt megteremtenie bennünket, mert a dicsőségére éltünk.

Legyenek ezek életünk célkitűzései, hogy Istent dicsőítsük, egymást segítsük és jellemünk jobbítsuk!

Mindannyiunk számára nagyon hasznos, építő előadás volt. Ezt követően egy kis szeretetvendégségben is részünk lehetett. Hálásak vagyunk Istennek, mert lehetővé tette számunkra ezt az együttlétet, és megáldotta alkalmunkat, használta szolgáit, hogy lelkünk épülhessen az Ő jelenlétében! 

Tóth-Reinbold Edith, Vajdahunyad