Kishíján őrállás

Idén februárban lett volna éppen 25 éve, hogy Szilágyi László (fotó) szerkesztésében újraindult a „Mustármag”, majd 12 év után ugyanaz a szerkesztő már a Szeretet-szerkesztőségében dolgozik. A kezdetekről és a folytatásról is kérdeztünk, de nem tehettük meg, hogy ne a befejezéssel kezdjük.

2015 novemberében vonultál nyugdíjba, amin sokan meglepődtek, hiszen sem fizikailag, sem szellemileg nem mutatod a korodat…

Köszönöm szépen…, a belső jelzések azért egyre inkább figyelmeztettek. Az újságkészítés kis híján őrállás, és az állandó éberség terhe megviseli a szerkesztőt. A mostani döntés elodázására kínálkozott lehetőség, beszélgettünk erről a szerkesztőségben és odahaza feleségemmel, Borikával is. Sok ága-boga van egy ilyen helyzetnek. Örülök, hogy volt ki átvegye a stafétát. És talán nekem is adatik még alkalom az idősebb életszakasz feladataira.

Mesélj a szakmai pályafutásodról. Eredetileg elektrotechnikus vagy. Szeretted-e ezt a szakmát? Mi motivált, hogy a forradalom után válts, és a baptista lapoknál legyél újságíró?

Tizennyolc évet dolgoztam elektronikai műszerészként egy kisipari termelőszövetkezetnél. Ennek az első szakaszában tranzisztoros készülékeket szereltünk össze ipari célokra. Majd a fejlesztéshez kerültem, ahol integrált áramkörökkel építettünk legkülönfélébb szerkezeteket. Bezárt ország voltunk akkor, technikai szempontból is, a pártvezetés meg az önellátást erőltette – a hiányzó eszközök pótlására –, így hát a technikusok sok érdekes munkába belefoghattak. A főnököm nehezen eresztett el; mivel az egyházhoz megyek, akkor elenged, mondotta végül. Hogy mi motivált a váltásra? Antal Ferenc testvér szólított meg ’90 őszén: kaptak a szerkesztőségben gépeket, egy szocialista kompjútert is, és kellene segítség a kezelésükhöz, de olyan valaki, aki az írástól se áll túl messze. Akkor még nem tudtam, mivel jár majd az igenem: nagyon nehéz évek következtek... Mostmár, hogy vissza-visszanézek, olyannak látom, mintha egy álom lett volna, egy meg nem érdemelt, igen nagy ajándék. Másrészt meg, hogy kicsi koromtól kezdve könyvek-újságok és az írás közelében nőhettem fel, nagyon sok mindenkinek tartozok köszönettel: szüleimnek, nagyszüleimnek, a szentjánosi iskola tanítóinak, és lelkipásztoromnak, Megyesi bácsinak is.

Milyen volt a forradalom előtti baptista sajtó, nyilvánosság, ha volt ilyen?

Külön, csak nekünk nem létezett. A Baptista Unió Bukarestben jelenttette meg az Îndrumătorul creştin-t, ami elég vaskos kiadvány volt, de csak az utolsó három-négy oldal tartalmazhatott magyar szöveget.  A szerkesztők egyike, az akkori kolozsvári lelkipásztor-költő panaszolta, hogy még ezt is elég nehezen tudták megtölteni. Nem nagyon írtak még levelet sem, csak telefonon értekeztek, ha muszáj volt, mesélte nekem egyszer egy nagyon buzgó lelkipásztor-történész testvér a diktatúra éveiről.

A Mustármag c. ifjúsági lapot indítottad újra ’91-ben. Mik voltak az első élményeid szerkesztőként? Mennyire lelkesített a fiatalok tettrekészsége?

Lelkesedéssel töltött el a felkérés, örült Antal Ferenc kollegám is a Szeretet szerkesztőségben, hogy kipróbálhatjuk a technikánkat, vajon mennyire alkalmas és milyen lapot lehet vele készíteni. Hamar rájöttünk, hogy csak a mesterpéldány is mennyi kézimunkát és türelmet igényel. Jöttek fiatalok is, önkéntesen, a váradi gyülekezetből, és küldtek írásokat szerte az országból, de csak nagyon lassan bővült az írói kör.

Tizenkét évig szerkesztetted az ifjúsági lapot, ezalatt több Mustármag-műhelyt is összehoztál, próbáltad nevelni az utánpótlást... Mennyire sikerült ez, volt-e olyan gondolatod, hogy hátha ezekből a fiatalokból később újságíró, de legalábbis újság körül forgolódó emberke lesz?

Nem emlékszem, hogy ilyen cél vezérelt volna, de lehet, hogy csak serkentette azt a három volt „mustármagos”-t, akik elkezdték és sikeresen be is fejezték a váradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Nehezen is tudom néven nevezni, mi késztetett a találkozók szervezésére. Ez akkor olyan természetesnek tűnt, ezek a kis írók-grafikusok, mi egy család vagyunk, kell ismernünk és bátorítanunk egymást. Meg egy kissé jutalom is akart lenni egy-egy ilyen „műhely”, mert majdnem mindig egy napot kirándulással, túrázással töltöttünk, vagy legalább egy jó délutánt városnézéssel.

2003-ban kerültél a Szeretet-hez felelős szerkesztőként. Mit tartottál fontosnak ebben az időszakban? Milyen volt a munkakapcsolatod a korábbi szerkesztővel, Antal Ferenccel?

A követelmény, hogy havonta és határidőre elkészüljön az újságunk – szeszélyesen érkező tudósításokkal és ugyancsak önkéntesen írott aktuális üzenetekkel –,hosszú távon csak nehezen teljesíthető. Ha még jut idő és energia a szövegek csiszolására, meg az újság belső rendjét kellőképpen alakítani, akkor mindez csak megkoronázza a lapkészítést… Antal Ferenc testvér a közösségünk iránt rendkívülien elkötelezett és szorgalmas kollega volt. Sokat tanultam tőle. Ő korban tizenhét évvel előttem jár – én őt Feri bátyámnak szólítom. 2010-ben, hogy végleg nyugdíjba ment, utána is havonta felhívott, gratulált a legfrisebb laphoz, ha tehette, benézett a szerkesztőségbe. Tavaly az egészsége sajnos meggyengült, ritkábban találkozunk, de tartjuk a kapcsolatot.

Van-e, volt-e kedvenc újságírói műfajod, amit előszeretettel ápoltál?

Az interjú elég nehéz műfaj, a kérdezés művészetének is tartják. Sokszor azért kellett hozzányúlnom, hogy fontos üzenetek megszólaljanak az újságban. A tudósítás, bár könnyebbnek tűnik, de ugyancsak próbára teszi írójának lényeglátását, nyelvi készségét.

Mennyire tartottad fontosnak az írókkal és az olvasókkal való kapcsolattartást?

Íróink egyre igényesebbek. De jól teszi a szerkesztő is ha a kedvükbe jár és ellátja őket sok információval. Az olvasókkal való kapcsolattartás minden szerkesztőségnek nehézkesen megy. Ami az elvárásokat illeti, ezt felderítendő nálunk is voltak próbálkozások. A megrendelések alakulása sem feltétlenül a tetszési mutató szám. 

Mit látsz fontosnak a Szeretet további fejlődése szempontjából?

Erre válaszolni nagyon nehéz. Az újság egy darabka élet, ennélfogva sok-sok más életnek a függvénye. Vannak nagyon stabil, alig észrevehető alkotó elemei, miközben mindenik száma jól láthatóan új és más. A szerkesztő olyan gondosan csinálja, mintha az övé lenne – rajta is hagyja ugyancsak a keze nyomát –, mégis úgy kell tekintenem, hogy a kortársak, egy egész generáció írja-készíti a lapot. „Amik igazak, amik jó hírűek”, a Filippi 4,8 az egyik irányadó – örülök, hogy ez az igevers mostanában személyes blogok mottójaként is megjelenik. Engem nagyon régtől megfogott Lukács alkotói hitvallása: mindennek szorgalmasan utánajárt, szép rendben írt és olvasóját igen nagyra becsülte. Nem győzök csodálkozni hajdani baptista vezetőink bölcsességén, hogy mennyire fontosnak tartották az újságkiadást. Talán alapjában jellemez is ez bennünket, az a bátorság és nyitottság, ami az újságkészítéshez is igen fontos. A Billy Graham által alapított Christianity Today munkatársai is ezt vallják: az újság a közösség építésének és megtartásának elengedhetetlen eszköze.

Kérdezett: Gönczi Géza