Hazahúzó

– Elvándorlásról illúziók nélkül, hittel

Lelkipásztorként és szilágyballai lakosként kezdetben nehezen tudtam elfogadni az elvándorlás szomorú jelenségét. Nem azért, mert ellenzem a továbbtanulást, a jobb munkahelyet, vagy a nagyobb fizetést, hanem mert érzékelem azt a tátongó űrt, amit ez eredményez úgy a családban, mint a közösség- ben. Egy idő után azonban mégis kénytelen voltam megérteni, hogy ennek külső és belső okait nem tudom sem megváltoztatni, sem megszüntetni. Ezért most azt kérem az Úrtól, hogy győzze meg az aktuális és potenciális kivándorlókat arról, hogy itthon is szép és jó az élet.

Az egyetemi városokba való elvándorlás nagyon is érthető okokból fakad, hiszen közvetlen közelünkben nincs olyan központ, ahol a tanulni vágyó fiatalok magasabb szinten képezhetnék magukat. A három nagyobb erdélyi város, mely felé fiataljaink tájolódnak a közvetkező: Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad. Kolozsvárnak nagyon nagy a vonzása, és a tapasztalat az, hogy aki ott tanul, az többnyire ott is marad a jó fizetések miatt. Marosvásárhely főként az orvosi és gyógyszerészeti egyetemének részlegesen magyar nyelvű képzése miatt lett vonzó a fiatalok számára. Ez főként a lányokat érinti, akik az egészségügyi szakmák felé hajlanak. A „betegek mindenkor lesznek közöttetek” igére építve van is alapja ennek, mivel a betegek ellátásra mindig gondolni kell, és azáltal még a megélhetés is biztosított. Nagyvárad vonzását nem kell különösebben kiemelni, hiszen a határmenti városban a mozgalmas ifjúsági élet, a „nyugat szellőjének” csábítása, és a magyar nyelvű felsőfokú képzés lehetősége csábítja a fiatalokat. Vásárhelyről többnyire visszatérnek a fiatalok, Kolozsvárról már kevésbé, míg Nagyváradról szinte egyáltalán nem valószínű a hazaköltözés. Ennek több oka és összetevője is van, de most ezeket most nem szándékozom tovább részletezni. 

A három cél- vagy tranzitváros mellett aztán ott vannak az elvándorlók által preferált nyugati országok. A valóság az, hogy Magyarország ma már nem annyira vonzó, mint régen, viszont Németország és Anglia annál inkább. Akik ezekbe az országokba vándorolnak ki, azok az anyagi megélhetés, a családegyesítés és az „amerikai álom” miatt kerülnek távol a szülőföldtől. Sokszor olyan ígéretekkel és reménységgel kelnek útra, hogy kis időn belül újra visszatérnek, de az idő múlása jó részüknél nem ezt igazolja. Olyan világot élünk, hogy a gyülekezetünkből kivándorló fiatalokat az ismerősök ma már meleg fogadtatásban részesítik külföldön. A kedves rokonok és jó barátok készségesen segítik az újonnan érkezetteket a munkahely megszerzésében, a nyelvi nehézségek leküzdésében, és a helyi kultúrába való beilleszkedésben. Egyik rövid oxfordi látogatásom alkalmával meglepett az a tény, hogy milyen sok magyar él abban az egyetemi városban. Dicséretes, hogy keresik egymás társaságát. Gyakran találkoznak, együtt ünnepelnek, házi közösséget gyakorolnak, vagy csak egyszerűen időt töltenek egymással. De lehet-e reménykedni abban, hogy ők is, meg mások is, egyszer végleg hazatérnek?

A hazatéres reménységének egyik oka az ember biztonság utáni, belső, elnyomhatatlan vágyában rejlik. Úgy érzékelem, hogy a migráció felgyorsulásával a nyugati országokban sokkal veszélyesebbé és kockázatosabbá vált az élet, mint itthon. Annyi robbantás, tömeggyilkosság és erőszakos bűncselekmény történt az utóbbi időben a nyugati nagyvárosokban, hogy komoly kockázatot jelent egyes településeken élni, letelepedni, vagy akár csak rövid ideig tartózkodni, mert soha nem lehet tudni, hogy hol és kikre csapnak le ismét a kegyetlen terroristák. „Aki az URat féli, annak erős oltalma van, fiainak is menedéke lesz az”. (Péld 14:26) Románia ma még biztonságos országnak számít, európai viszonylatban.

A hazatérés reménységének másik oka a családi tűzhely melegéhez és a szülő-gyermek kötődéséhez kapcsolható. Feltételezem, hogy aki itt hagyta szüleit, az nem a felelősség alól akart menekülni, amikor külföldre költözött, hanem pontosan az ellenkezője miatt. Talán egyesek azért aggódnak, mert nincs sok reménységük abban, hogy képesek lesznek szüleiket, vagy akár önmagukat is, a későbbiekben eltartani. Bízom benne, hogy a gondosan ápolt családi kapcsolatok mindig olyan vonzóerőt jelentenek, amely mágnesként vonzza a távollévő feleket. Az idegenben élő érzi ezt a vonzást, nem tud szabadulni tőle és egy idő után már nem képes ennek ellenállni, s remélhetőleg összeszedi vagyonát, és hazaköltözik. „A bölcs fiú örömet szerez apjának”. (Péld 15:20) Valóban nagy öröm az, amikor valaki hazaérkezik.

A hazatérés reménységének harmadik oka a megelégedés. Az eltávozók egy idő után felismerik azt, hogy máshol sincs „kolbászból a kerítés”. Rájönnek arra, hogy a vagyon, a jólét, de még az egészség is nagyon is relatív tényezők. A megelégedés tehát nagy kincs, melyet, ha megszerez valaki, akkor itthon is képes érvényesülni. Tehát lesznek olyanok, akik már nem vágynak többre, ezért hazatérnek, hogy itthon éljenek tovább. „Nem hagyja az Úr éhezni az igaz embert, de a bűnösök mohóságát elveti.” (Péld 10:3) Aki azért megy külföldre, hogy házat, autót és vagyont szerezzen, annak is tudnia kell, hogy kevesebbel is meg lehet elégedni, és az alapvető szükséges dolgokkal is boldog lehet az ember. Az Úr itthon is gondot visel és megelégedetté tud tenni.

A negyedik ok a reménységre a tenni akarás. Sehol sem lehet ezt úgy kiélni, mint itthon. Ebben mindenki arra törekszik, hogy a többiek előtt megmutassa azt, hogy mire képes. De jó lenne, ha a külföldön pénzt és tapasztalatot szerzett fiatalok azon versenyeznének, hogy itthon új vállalkozások beindításával mutassák meg, mire képesek! A mi kis falunknak és országunknak sok-sok olyan vállalkozásra lenne szüksége, amely hazai kötődésű, és amely után a profit nem vándorol ki az országból, hanem itt kerül újabb befektetésre. „A becsületesek áldása építi a várost...” (Péld 11:11) Isten segítségével és kellő szorgalommal itthon is sokat lehet megvalósítani.

Az ötödik ok a reménységre a hit. Az eltávozók közül kevesen mondhatják el azt, hogy hit szempontjából máshol gazdagabb az élet. Sajnos a Nyugat nem sok értéket lát napjainkban a keresztyén hit ápolásában. Nyugat felé haladva Európában egyre siralmasabb az egyházi élet. Akik időközben hazatérnek, azok tesznek erről bizonyságot, hogy azt a gyülekezeti életet és közösséget nagyon hiányolják, amit korábban itthon élveztek. A hitet és a szeretetteljes testvéri közösséget meg kell becsülni! Természetesen ez azt is jelenti, hogy aki Isten útjaitól eltávolodott, az visszatér hozzá! Elhagyja bűneit, és mint a tékozló ifjú, visszatér az atyai házhoz. „Aki megérti az igét, annak jó dolga lesz, és boldog az, aki bízik az Úrban”. (Péld 16:20)

A kivándorlás és a hazatérés területén nincsenek különösebb illúzióim. Úgy gondolom, elég sokat láttam és tapasztaltam már, hogy ne gondoljak többet a valóságról, mint amennyit gondolnom kell, de hiszek Istenben, aki végső soron a történelem és a világmindenség Ura. Meg vagyok győződve, hogy nem véletlenül születtünk egy adott országba és egy adott helyre. Tudom, hogy ezzel Istenek célja van. Állítom, hogy a kivándorlás és a hazatérés kérdésének a megválaszolása sarkalatos módon összekapcsolódik azzal a meggyőződéssel, ami az isteni cél felismerését és megvalósítását munkálja az életünkben.

Az öt reménység-oszlop közül pontosan ezért a hit a legrelevánsabb tényező. Isten adja, hogy sok örömteli hazatérésnek lehessünk a szemtanúi, vagy akár a részesei a közeljövőben!

 

Veress Ernő lp. Szilágyballa