Ha a helyeden vagy, semmi nem nehéz

Miért lesz egy fiatal orvos pszichiáter, és miért éppen itthon, Romániában, Erdélyben? Bolyai János mondta, hogy „az ember akkor ember, ha összes választási lehetősége közül mindig a legnehezebbet választja”. Pályaválasztásról, szülőföldön maradásról dr. Buzle Péterrel beszélgettünk.

Mióta köztudott, hogy a Bihar-megyei Nucet-en, az idegszanatóriumban dolgozol, sokszor foglalkoztatott az a kérdés, hogy miért választottál így egy olyan időszakban, amikor nem népszerű az áldozatvállalás, a fiatalok a könnyű és jól fizető állásokat keresik, ami a te jelenlegi munkahelyedről nem mondható el? 

Buzle Péter: Nem egyszeri döntés, hanem események sorozata vezetett erre a konkrét munkahelyre, s bár a folyamat végén még nem tudtam pontosan, mit vállalok, de azt igen, hogy Kitől kértem vezetést. Már pszichiáter rezidens voltam, amikor szintén orvos feleségemet elkísérve elmentem vizsgázni egy végleges munkahelyért. Három végleges pszichiátriai hely volt abban az évben, ebből választottam a jelenlegit, s ebben a választásban akkor békességet és megerősítést kaptam. Néhány hónapra rá máris felhívtak egy olyan ajánlattal, amire azelőtt valószínűleg igent mondtam volna, s az évek során még négy lehetőség lett volna közelebbi munkahelyre váltani, de nem éltem ezekkel, hittem, hogy Isten helyezett ide egy időre. Szakmai szempontból itt több és változatosabb beteggel találkozom, és egyelőre hasznosnak érzem magam. Mai napig – kollégáimhoz hasonlóan – rendszeresen kapok  állásajánlatokat külföldről, főleg Skandináv országokból, Franciaországból, melyek jelenlegi fizetésem többszöröset ígérik, ám külföldre nem szeretnénk költözni családommal. Úgy hiszem, ha az ember a helyén van, akkor semmi sem nehéz, ha nincs a helyén és nem meggyőződésből teszi, amit tesz, akkor minden nehéz és értelmetlen.

Mennyire hiányszakma az orvos-pszichiáteri foglalkozás? Milyen állapotban van az emberek lelke manapság? Mi az, ami negatívan befolyásolja őket? Mi a helyzet a fiatalokkal?

B. P.: Hiányszakma, főleg külföldön. A szorongás a leggyakrabban tapasztalt szindróma, minden harmadik ember találkozik vele, míg a hangulatzavarok közül a depresszió egyes statisztikák szerint minden negyedik hölgyet érint élete során. Ha egyszerűsítve két nagy kategóriát kellene elkülöníteni, azt mondanám, vannak zavarok, melyek belső, genetikai, biológiai eredetűek, mint például a szkizofrénia, ami minden korban egyformán elterjedt volt (1%), s vannak főként külső okok miatt kiváltott zavarok, s persze ott a kettő átmenete is, ha úgy tetszik, harmadikként. Mindenkinek van gyenge pontja, ami törik, ha elég nyomást gyakorolnak rá. De hogy melyik a gyenge pont, az már hajlam kérdése, s ettől függ, hogy valakinél hangulatzavar vagy szorongás, esetleg gyomorfekély, magas vérnyomás alakul ki. A mai kor velejárója a társadalmi nyomás, elvárások, teljesítményorientáltság. Valaki azt mondta, egy szekér elvezetése mindenki számára megoldható, nyugodt feladat, egy autót vezetni stresszesebb, de rakétával járni még megterhelőbb. Vágyunk a rakétára, de nem számolunk az árakkal.  Másrészt folytatódik az ember elértéktelenedése, az anyagiasság, a hedonizmus, és az igazi értékek – hit, család – elélettelenedése, relativizálódása, erről sokat lehetne beszélni. Az ember kezd egyre magányosabb lenni a mai társadalomban. És ez még hangsúlyosabb a fiatalok körében, egyre több drogfüggő fiatallal találkozunk, és már nem csak a városokban.

Mi befolyásolta az egyetemen azt, hogy milyen specializálást választasz, és mikor dőlt el benned, hogy ebben az irányban tanulsz tovább? Úgy tudom, nem a tanulmányi eredményeiden múlt a dolog…

B. P.: Ez egy érdekes történet. Tréfásabb megfogalmazásban óvodai éveim tűzoltói és „oroszlánvadász” álomszakmái helyett érdekes módon már első osztályos koromban eldöntöttem, orvos szeretnék lenni, s a döntést tudatalatt édesapám példája szorgalmazhatta. Ennek megfelelően választottam a továbbiakban a líceumi szaktantárgyakat is. Újjászületésem után Isten elé vittem a kérdést, s azt kaptam válaszként, hogy „mindenki abban maradjon, amire elhívatott”. Az akkori elhívatás nem vonatkozott konkrét szakterületre. Első két egyetemi évem alatt eldöntöttem, sebész nem leszek: nem tudtam összeegyeztetni az általam elképzelt családmodellel, de ezen kívül minden érdekelt. Egészen hatodik évig belgyógyászként, kardiológusként, endokrinológusként képzeltem el magam, de egyik opció sem tűnt ki. Folyamatosan kértem Istent, legyek vezethető. Először a külföld-belföld dilemmát kellett megoldani. Őszinte és mai napig folyamatos vágyam, harcom, hogy ne az én, hanem az Ő dicsőségéről szóljon az, amit teszek, ne könnyű, hanem helyes legyen az, amit teszek. Így alakult át gondolataimban a pszichiátria az addigi egzotikus szakágból azzá az eszközzé, amivel az ember testét-lelkét meg lehet érinteni, a legbonyolultabb alkotás, az agy harcterére szavakkal és gyógyszerekkel be lehet lépni, emberi életek, sorsok, titkos gondolatok, érzések, félelmek, szégyenek leple alá be lehet tekinteni. Akkor éreztem, hogy kihívás és megtiszteltetés lenne ezzel foglalkozni, s Isten a körülmények által úgy vezetett, hogy itthon kezdhettem el a rezidensképzést. A szakterületet akkoriban egy központosított országos vizsga eredményének függvényében lehetett választani, s így a 60-80 általam választható szakterület közül tudtam, melyiket kell választanom. Én úgy hiszem, nem egyedül választottam.

Mik a leggyakoribb problémák, betegségek?

B. P.: A kórházban, ahol dolgozom, a különböző szekciókon minden patológia gazdagon képviselteti magát a demenciától a szkizofrénián és szerfüggőségen át a szorongásig és hangulatzavarokig. De ha a be nem utalt sze- mélyekre gondolok, szorongás és depresszió, kiégés, alvászavarok, megromlott házasságok, céltalanság, szerhasználat gyülekezetbe járó keresztyének között is, az, hogy egyesek szégyellnek szakemberhez fordulni, illetve olyan belső eredetű pszichotikus zavarok, amiket nem tud hova tenni a hozzá nem értő szem.

Milyenek egy hívő orvos-pszichiáter hétköznapjai? Milyen a kommunikáció az idegsérült emberekkel? Mik a kihívásai ennek a szakmának?

B. P.: Telefoncsengéstől hangosak, úgy kihívásokkal, mint sikerélményekkel tarkítottak. Igyekszem kiegyensúlyozott életet élni, sok időt tölteni a feleségemmel, családommal, barátokkal, gyülekezetben, hobbi szintű sportban regenerálódni. Minden páciens külön személy, külön világ. A pszichés zavar általában megmutatkozik néhány percen belül, sok esetben a páciens helyett lehetne folytatni a beszámolót, panaszokat, de a személy múltja, élete mindig új és érdekes. Ez is talán egyik kihívás, átérezni, megérteni és adott esetben gyógyszer mellett olyan személyre szabott tanácsokat adni, ami igazi változást hozhat a szokásokban, kapcsolatokban.

Hogyan képzeled el a jövődet? 

B. P.: Természetesen ezen a szakterületen, főorvosként.

A munkád mellett három kis gyermeket is neveltek feleségeddel, Júliával! Ez egy másik komoly feladat...

B. P.: Három gyermeket kaptunk egyelőre. Isten kegyelme, hogy engedelmesek is tudnak lenni. Ám időnként gyönyörködtetnek a szerető törekvésükkel. Ilyenkor arra gondolok, egyetlen konok gyermekkel hosszú távon fájdalmas lehetne az, ami hárommal, néggyel néha talán nehéz, de boldog. Sajnos sok ilyen példát látok a környezetemben, s ezek a szülők nem értik, miért mer valaki ilyen rizikót vállalni a mai világban. Mi pedig igyekszünk a határok szigorú megszabásával szentséget, ugyanakkor sok szeretetet biztosítani nekik, menetközben kijavítgatni hibáikat, s a többit Istentől kérjük. Nagy áldás a feleségem, akivel mindent egyetértésben tudunk tenni, s így a gyerekek nem találnak rajtunk fogást. Igyekszem minél jobban tanulni az apa szerepét, már csak azért is, mert a gyerekeink született profik a gyerek szerepben.

Köszönjük a beszélgetést!

Kérdezett: Gönczi Géza