RMBGySz*

Az Úz-völgyi szemtanú

Néhai Zágoni Rezső háborús emlékiratából

Május 8-án emlékezik Európa, 70. évfordulója lesz a 2. világháború befejezésének. Mi, hajdanán még úgy tanultuk, hogy ez az ünnep május 9-én van, eltitkolták előlünk, hogy a fegyverszünet valójában az előző napon köttetett. Viszont formálisan tényleg kilencedikén, hajnali egy órakor lépett érvénybe – moszkvai idő szerint –, ami aztán jó ürügyként szolgált a szovjet blokk ilyenszerű elkülönülésére is... Az alkalomból a Baptisták a második világháborúban c. gyűjteményes kiadványból Zágoni Rezső magyar honvéd háborús történetét idézzük. Rezső testvér közismert volt a székelyföldi atyafiak körében. E sorok írója Chicagóban találkozott vele, és hallgathatott részleteket a keleti-kárpátok borzasztó harcaiból. (Szilágyi László)

 

1944 júniusának első napjaiban teljes felszereléssel, Sepsiszentgyörgyről, gyalog indultunk az Ojtozi- és Gyimesi-szoros között található Úz-völgyébe.

Az ezeréves határhoz történő megérkezésünk után engem a zászlóaljtörzshöz egy Dálnoki nevű fegyvermester mellé helyeztek. Az első század katonájaként az első vonalban voltam, ott értek az augusztus 23-i események, amikor a román „szövetségeseink“ a szovjet oldalra álltak.

Augusztus 24-én a zászlóaljtörzsnél voltam, ahol utasításokat és szerszámokat kaptunk, délután Dálnokival karbantartás, fékolajozás végett kimentünk az egyik páncéltörő ágyúhoz. Ez közvetlen a magyar-román határnál a sorompó után, az út mellett volt álcázva. Közelében egy kis barakkszerű építményben három német katonát találtunk. Bajtársam egy keveset tudott németül, és kérdezősködött. Elmondták, hogy a német hadsereget Iasi-nál (Jászvásár) bekerítették, nekik viszont sikerült kiszökni a gyűrűből, további érdeklődésünkre pedig azt mondták, hogy errefelé német csapatok nem vonulhatnak vissza, merthogy azokat az oroszok megsemmisítik vagy fogságba ejtik. Az megtörténhet, hogy néhány személyből álló csoport, egy-egy katona kijuthat a gyűrűből, de több semmiképpen nem.

Mikor visszatértünk a zászlóaljtörzshöz, az irodában Serfőző alezredes egy német tiszttel és egy altiszttel tárgyalt, az utóbbiak szorgalmasan jegyzeteltek. A nyitott ajtón át láttuk, hogy Serfőző elővette a térképeket, az erődítményeink rajzait, hallottuk, amint közölte velük létszámunkat, fegyverzetünket, lövegeink, sőt a robbanófejek, az aláaknázott sziklák, valamint területek pontos helyét is. Dálnoki kihívta a segédtisztet – ha jól emlékszem, Beke volt a vezetékneve –, és tájékoztatta a határon tapasztaltakról, a németekkel való találkozásról és arról, hogy állításuk szerint az Úz-völgye felé nem jönnek visszavonuló német csapatok.

Még ott-tartózkodásunk idején a segédtiszt jelentést tett a velünk való beszélgetésről, de az alezredes legyintett és csak annyit mondott: „Ez a német tiszt azt mondta és ez így is van, hogy nemsokára jön a német hadsereg, amelyik a határvédelemben segítségünkre lesz“. Azért tájékoztatta a mi állásainkról és hadfelszerelésünkről, hogy ismerhesse a gyengébb pontokat, ahová a német katonákat kell majd elhelyezze. Német „vendégeink“ (orosz kémek lehettek – szerk. megjegyz.) csónakos-motorkerékpárral érkeztek és azzal is távoztak a román határ felé.

Augusztus 26-án reggel korán keltünk, hogy fékolajat öntsünk a második páncéltörő ágyúba is, amelyik a határtól egy km-re befelé az út melletti erdős részen volt elhelyezve. Amint kiértünk az útra, mintegy 60-80 német egyenruhás katonát pillantottunk meg, akik úgy tettek, mintha az úttestet javítanák. Én meg is jegyeztem, hogy ezek a németek korábban keltek, mint a mieink, hiszen ők még alszanak.

Amikor kiértünk az ágyúhoz, azt tapasztaltuk, hogy a kulcs nem talál. Alighogy bementünk a fűrészgyár műhelyébe, hogy új kulcsot csináljunk, a gyár szirénája jelzett. Ekkor megszólaltak a géppuskák, és az egyik páncéltörő ágyúból is lőttek. Amint visszaértünk a törzshöz, láttuk, hogy a németeknek hitt katonák az útról bementek az erdő szélére, ahonnan a visszavonuló magyar katonákat lemészárolták.

Érdekes(?), hogy az ellenség támadásának első célpontja a robbanófejeket tároló épület volt, amit el is találtak. Az oroszok fél kilenc-kilenc óra között támadtak, zászlóaljtörzsünk már tizenkettőkor menekült. Elvettem két puskát (miért éppen kettőt, nem tudom), kockakávét, egy kenyeret, pár konzervet, és bajtársaimmal elindultunk Aklos irányába.

Az erdőben sem út, sem ösvény nem volt, nappal úgy-ahogy tájékozódtunk, de éjszaka elveszítettük az irányt. Volt közöttünk több mint egy tucat tiszt, volt iránytű, térkép, de mindhiába, a 12 km-es utat reggelre sikerült megtennünk. Aklosban felállítva találtuk azokat a gépágyúkat, amelyekkel tankra és repülőgépre is lehet lőni. Magam is csodálkoztam ezen, hiszen véleményem szerint ezeknek a hatékony harci eszközöknek a határon kellett volna lenniük.

A határtól Aklosig nincs út, csak a magas sziklák között egy keskeny vágányú iparvasút, mellette pedig egy bővizű patak folyik. Az ellenséges tankok ezen patakban jöttek, és a támadás elkezdése utáni nap, 27-én délelőtt már ott is voltak. Hiába reménykedtünk abban, hogy a sziklákban elhelyezett robbanóanyagok a detonáció után a szikladarabokkal elzárják az oroszok útját, vagy legalább késleltetik a tankok előrehaladását, így a gyalogságot feltartóztathatjuk vagy megsemmisíthetjük.
Erről azonban szó sem lehetett, mert egyetlen robbanás sem történt, és mert az ellenség már tudta azoknak és a robbanófejeknek a pontos elhelyezését, így időben közbelépett.

Szomorú, szinte hihetetlen, hogy az ellenség tisztjei és katonái jobban tájékozódtak a határ mentén és bennebb is, mint a mieink. Ebben nagy segítségükre lehetett anyaországi tisztjeink helyismeretének a hiánya, valamint Serfőző alezredes „szívélyes tájékoztatása“ is. Feltételezem, hogy nem szándékosan tette, de meggyőződésem, hogy ő naiv, hiszékeny, képzetlen, a kémelhárításban teljesen járatlan ember volt. A németül beszélő, német egyenruhában levő oroszokat olyan németeknek hitte, akik a mi segítségünkre jönnek.

Hogy hadvezetésünk sem tanult a háromévi háborúzásból, a Don-kanyari tragédiából, az is nyilvánvaló. Idős emberekkel, közöttük 60 év felettiekkel is, valamint 18-19 éves alig, vagy teljesen kiképzetlen fiatalokkal, első világháborús puskákkal és két kisméretű páncéltörő ágyúval próbálták megvédeni az országhatár egyik stratégiai jelentőségű szorosának egy szakaszát.

És kikkel álltunk szemben? Egy nagy létszámú, géppisztolyokkal ellátott ukrán hadsereggel, amelyet messzehordó lövegek, tankok sokasága és repülőgépek is támogattak. Meglepetésszerűen jöttek, katonáink az erődítményekből ingben és mezítláb menekültek, mert hátukba kerültek, amiben lehetett némi közük a románoknak is. (Ezekben a napokban, még a Kárpátokban is olyan nagy meleg volt, a betonból készült bunkerek annyira ontották a hőséget, hogy az emberek ezért levetkőztek.)

Aklosban a gépágyúk mellé akartak tenni bennünket, míg a gyalogosokat a lövészárkokba küldték, ahol biztos halál várt volna ránk, ezért mindnyájan az erdőn át Szentmárton széléig vonultunk. Ott újjászerveztek és bedobtak az aklosi út megvédésére, ami táborhelyünktől alig 100-200 m-re volt. Bár nem közölték velünk, mégis tudtuk, hogy legfőbb feladatunk az lett volna, hogy feltartóztassuk az ellenséget, amíg a németek Romániából visszavonulnak ezen a szakaszon. Az ellenség többszöri repülős támadást indított ellenünk, amelyről géppuskáztak is. Egy sorozat tőlem alig két centiméter távolságra csapódott be. Bajtársaim közül számosan itt haltak, illetve sebesültek meg...

Visszavonulásunk után újraszerveztek és a menasági dombokra irányítottak. Pár napig nagy melegben, étlen-szomjan harcoltunk, ilyen körülmények között is az ellenség előrenyomulását megállítottuk. Nemsokára parancsot kaptunk a további visszavonulásra, így a Hargitán át Székelyudvarhelyre értünk, ahol pihenőt adtak és ehettünk is, majd Bátosra irányítottak. Ott újra meg újra szerveztek, minket fiatalokat kivittek gyakorlatozni: Jobb át!, Balra át!, Hátra arc!, Feküdj! – parancsszavakat ismételgettek. Tették ezt, amikor az orosz lövedékek a közelünkben csapódtak be. Tragikomikus volt ez az egzecírosztatás.

A „kiképzés“ után Idecspatakra, Üvegcsűrre irányítottak, majd az erdőben a szó szoros értelmében bolyongtunk. Mivel nem volt összefüggő arcvonal, nem tudtuk, hogy hol az ellenség vagy hol vannak a mieink. Éjjel egy, nappal pedig más irányba mentünk, így saját tűzérségünk és az orosz aknavetők tüzébe kerültünk, ami rettenetes következményekkel járt.

Sokan meghaltak, volt aki lábát vagy kezét veszítette, annyi volt a sebesült, hogy nem győzték elszállítani. Én is ebben az „ütközetben“ sebesültem meg. Egy csűrben elsősegélyben részesítettek, majd Marosvécsre vittek, ahol marhavagonokba raktak bennünket, és Budapestre szállítottak.

A fővárosban két hétig voltunk, majd vöröskeresztes vasúti szerelvényen Hévízfürdőre vittek. Az egész fürdőhely katonai kórházzá változott.
November 1-ig voltam kórházban, melyet az ellenséges csapatok közeledte miatt Bécsbe telepítettek. Mivel a sebesülteknek joguk volt hozzá, egy hónapos pihenőszabadságra mentünk.

Egy balatonszemesi szobatársunk, a Debrecen környéki Pál Józseffel magához hívott. Odaérkezésünk után három nappal megjöttek a „felszabadítók“ is. Mivel civil ruhában voltunk, nem bántottak, de megpróbáltak beszervezni a Vörös Hadseregbe. Erre nem nagyon volt hajlandóságunk, inkább 1945. április 16-án hazafelé indultunk.

Egy baróti sorstárs, Pál József és én, sok félelem és viszontagság közt, kilenc nap alatt Debrecenbe érkeztünk. Ott vonatra szálltam, de Érmihályfalván elfogtak a szovjet katonák, de egy jóindulatú magyar népőr segítségével megszabadultam és folytathattam utamat. Nagyvárad-Kolozsvár- Brassó érintésével érkeztem meg Sepsiszentgyörgyre, ahol újból szinte fogságba kerültem. Kovásznáig gyalog tettem meg az utat, és 1945. május 10-én érkeztem haza. A magyar rendőrségen kellett jelentkeznem, ahol „ügyem“ kivizsgálása végett a néptörvényszék elé idéztek, majd minden vád alól felmentettek.

Életem végéig sem tudom eléggé megköszönni a Jó Istennek, hogy egész frontszolgálatom alatt éreztem az ő közelségét és kegyelmét. 

 

Megjelent a Szeretetben, 2015 májusában

A budapesti Erzsébet-híd a világháború végén

Hozzászólások

Ismétlődik a szöveg.

Valóban. Javítottuk: töröltük az ismétlést. Köszönjük szépen az észrevételt!

Új hozzászólás

Nem vagyok robot!
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.