d.e. Dávid a harcaiban – Zsolt 140
Én Uram, Uram, hatalmas szabadítóm, te véded fejemet a küzdelem napján. (Zsolt 140:8)
Azt mondjuk, hogy mi már nem a Dávid korszakában élünk, s hogy az ő feladata sokkal nagyobb felelősséggel járt. De nézzünk csak a tükörbe: „Ments meg, Uram, a gonosz emberektől, oltalmazz meg az erőszakos emberektől, akik rosszat terveznek szívükben” (Zsolt 140:1). Nem tűnik ez a segélykiáltás nagyon is ismerősnek? Egy új nap reggelén elmondott imakérés ez, amikor nem tudom még mi vár rám.
Vagy a nap végén megkönnyebbülő sóhajként elmondott szavak: „Én Uram, Uram, hatalmas szabadítóm, te véded fejemet a küzdelem napján” (Zsolt 140:8).
Micsoda gyönyörű szavak, hálaadás, dicsőítés, imádat ebben az egy versben. Egy egész napi békesség forrása lehet. Belegondoltam, hogy noha Dávid király fényűzésben élt, megáll az Úr előtt, belecsap gyöngéden hárfájának húrjaiba, és dicsőíti a Magasságost. Mi is, akik egyszerűbb körülmények közt élünk, megállhatunk Isten előtt, felhangoljuk lelkünket imára, és hálával hódolunk Neki. A földet áttekintő szemek figyelték Dávidot, és figyelnek bennünket is harcainkban.
Megáldották, megfeddték Dávid királyt, és megáldanak, megfeddnek bennünket is, kit-kit a maga helyén és a maga idejében. (Mucsi János)
d.u. Izráel fiainak panaszos sírása – Jer 3:21-4:3
A nagy veszteség után Izráel nem volt képes helyreállni. Odavesztek a vitézek és a nemzet kincse. Volt oka panaszra, gyászra, odalett a nemzet dicsősége, a frigyláda, a reménység. Vannak időszakok életünkben, amikor eláraszt a szomorúság, a gyász. De az is igaz, hogy ha egy kis veszteség, csalódás vagy sikertelenség ér, máris ott van a zokszó ajkunkon. Ilyenkor nagyobb csalódás az, amikor úgy érezzük, hogy Isten magunkra hagy.
Az Úr bűnbánatra segíti az övéit, az Ő szeretete ösztönöz akkor is, ha úgy érezzük, magunkra hagyott (Jer 3:22). Ezzel azt a tudatot erősíti Izráel népében, hogy még így bűnösen is szereti őket, és újra visszatérhetnek az engedelmességhez (Jer 4:2). Ez ma is így működik. Ha elestem, ha úgy érzem nincs visszaút, és szinte ott állok, hogy elvesztettem az istenfiúságot, jöhetek hozzá. Ahogyan Izráel népét hívta Jeremiás próféta által, úgy hív és vár engem is.
Jöhetek bűnbánó lélekkel, hálaadó szívvel, hogy minden viselkedésem dacára nem vetett el magától. Megadja az újrakezdés lehetőségét: „Szántsatok fel új szántóföldet, ne vessetek a tövisek közé!” (Jer 4:3b). (Mucsi János)
